A késő nyár és a kora ősz jeles jogi és közéleti eseményei egy régről ismert, ámde korunkban sokszor méltatlanul elfeledett jogi és társadalomszervezési elvre emlékeztetnek bennünket. Az európai kultúra szerves részét alkotó szubszidiaritás elvéről van szó. Egyfelől, azt követően, hogy Olaszország is ratifikálta, augusztusban hatályba lépett az Emberi Jogok Európai Egyezményének 15. kiegészítő jegyzőkönyve. Több eljárásjogi szabály mellett a kiegészítő jegyzőkönyv jelentős rendelkezésének számít, hogy a szubszidiaritás elvét megjeleníti az egyezmény preambulumában. A jegyzőkönyv első cikke előírja, hogy a részes államokat terheli az elsődleges felelősség az egyezményben biztosított jogok érvényesítése terén, és ennek megfelelően a jogok tartalmát befolyásoló közpolitikai intézkedéseik az Emberi Jogok Európai Bíróságának felülvizsgálata során mérlegelési teret, úgynevezett „margin of appreciation”-t élveznek. Másfelől a hazánkban rendezett Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus töprengést kínálva az egyházat és az egyházi tanítást hirdeti világnak, amelynek szerves részét képezi a szubszidiaritás elve is. Olyan elvet idézhetünk magunk elé, amely európai identitásunknak és jogászi ethoszunknak egyaránt fontos alapjaként szolgál.
A közügyek vitelében részvételi lehetőséget teremtő szubszidiaritás elvét a kereszténység dolgozta ki és közvetítette a modern nyugati világ felé. Lényege szerint a közpolitikai és közéleti döntéseket az emberek cselekvő részvételének és felelősségvállalásának előmozdítása érdekében a hozzájuk lehető legközelebb eső szinten szükséges meghozni. A magasabb szintek mindig csak támogató szerepbe helyezkedhetnek, és olyan feladatokat vállalhatnak magukra, amelyeket alacsonyabb szinten már nem lehet teljesíteni. XII. Pius pápa 1931-ben kiadott „Quadragesimo anno” kezdetű körlevélében a lehető legfontosabb társadalomfilozófiai alapelvként vázolta fel leszögezve, hogy „amit egy kisebb és alacsonyabb szinten szerveződött közösség képes végrehajtani és ellátni, egy nagyobb és magasabb szinten szerveződött társulásra áthárítani jogszerűtlenség és egyúttal súlyos bűn, a társadalom helyes rendjének felforgatása ( … )”. Vagyis a katolikus társadalmi tanítás értelmében a szubszidiaritás az erényes polgárok által vallott közjó záloga, amely egyfelől kibontakoztatja a személyek kezdeményező készségét, egyedülállóságát, szabadságát és felelősségvállalását, másfelől pedig védelmet nyújt az ezzel ellentétes hatalomgyakorlással és politikával szemben.
Ez a felfogás jelenik meg alkotmányjogban is, különösen pedig a szövetségi államok alkotmányaiban. Az Amerikai Egyesült Államokban például „federalism” elvként ismert, miszerint a szövetségi kormányzat intézkedéseit csak a tételesen felsorolt hatáskörök igazolhatják, miközben a közpolitikai cselekvés általános színtjét a tagállamok jelentik. A nemzetközi szervezetek megsokasodásával, az emberi jogok nemzetközi jogi védelmének elismerésével, valamint az európai integráció megindulásával és fejlődésével a második világháborút, majd a rendszerváltoztatásokat követő korszak világszerte új nemzetközi kihívások elé állította szubszidiaritás elvét. Az utóbbi évtizedeket jellemző tendencia ugyanis a központosítás, illetőleg a nemzetközi és európai szintű egységesítés, amely figyelmen kívül hagyja a nemzeti és a helyi közösségek kultúrájából, hagyományaiból és történelemből fakadó látásmódok pluralizmusát. Ez figyelhető meg, amikor akár az amerikai Legfelső Bíróság, akár a luxemburgi Európai Bíróság, akár a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróság gyakorlatában, amelyek az utóbbi fél évszázadban a központosítási törekvések előtt megágyazva és azokat támogatva, csak elvétve szereznek érvényt a szubszidiaritás elvének. Történelmi tapasztalat, hogy a szubszidiaritás megtagadása a kezdeményezőkészség, az innovatív gondolkodás és a közösség iránt érzett kötelesség és felelősség, valamint a magánszféra közösségi funkciójának elfojtásába torkollik. A nyugati világot pedig jelenleg sok tekintetben éppen ezt a szabadságot és felelősségvállalást, pluralisztikus látásmódot, valamint a családokat, a közösségeket és a nemzeteket bekebelező bürokratizálódás jellemzi.
Ezek tükrében a szellemi frissesség erejével a hatnak a nyár és a kora ősz eseményei, amelyek a szubszidiaritás elvének jelentőségére emlékeztetnek. Az elv tudatos érvényesítése a közpolitika alakítás és a jogalkalmazás során hozzájárul annak a keresztény nyugati kultúrának a felvirágoztatásához, amely az erényes polgárok kezdeményezőkészségére, szabadságára és felelősségvállalására, a személy és a család elsőbbségére és támogatására, illetőleg a közösségek és a nemzetek különbözőségeinek éltető erejére épül. Ápolása ezért identitásunknak, kultúránknak és jogászi kötelességünknek egyaránt része.
Üdvözlettel:
Prof. Trócsányi László
15. Magyar Jogászgyűlés: a jelentkezést meghosszabbítottuk!