A végrendelkező 2005. december 6. napján ügyvéd előtt írásbeli magánvégrendeletet tett. Ebben fenntartotta a korábban kötött öröklési szerződésbe foglalt végintézkedését, amelyben örököséül testvérét nevezte meg. Arra az esetre, ha a testvére az öröklésből kiesne, a halálakor meglévő vagyonára helyettes örökösöket nevezett. Az örökhagyó ezt követően 2006. május 24. napján két tanú előtt újabb végrendeletet készített.
Az egyik helyettes örökös 2009-ben, az örökhagyó testvére pedig 2010-ben halálozott el. Az örökhagyó 2017. január 12. napján hunyt el. Ezt követően a későbbi I. rendű alperes 2017 márciusában egy, az örökhagyótól származó végrendeletet talált a postaládájában, amely 2012. június 21. napján kelt és azt két tanú (dr. S.L. és S.L.) írta alá.
Az eljáró közjegyző a hagyatékot ideiglenes hagyatékátadó végzéssel adta át.
A felperesek keresetükben annak megállapítását kérték, hogy a 2012. június 21. napján kelt és az I. rendű alperes javára szóló írásbeli magánvégrendelet egyrészt alaki okból, másrészt akarathibára tekintettel érvénytelen. Kérték, hogy a bíróság a néhai hagyatékát a 2005. december 6. napján kelt végrendeletben foglaltaknak megfelelően adja át végrendeleti öröklés jogcímén.
Az elsőfokú bíróság megállapította, hogy az örökhagyó 2012. június 21. napján kelt végrendelete a peres felek viszonylatában érvénytelen. A bíróság elsőként azt vizsgálta, hogy megállapítható-e a végrendelet alaki hibája, vagyis, hogy az írásbeli magánvégrendelet tanúi képesek voltak-e a végrendelkező személyazonosságának tanúsítására. Az elsőfokú bíróság szerint nem követelmény, hogy a tanú az örökhagyót megelőzően személyesen ismerje, elegendő, ha a személyazonosságát hitelt érdemlő módon megállapítja. Mindez megvalósulhat személyi igazolvány alapján, vagy utóbb kétségtelen bizonyossággal megállapítható módon. Az egyik tanú (S.L.) a folyamatban lévő nyomozás során tett tanúvallomása szerint az örökhagyót nem ismerte, az okirat aláírásakor látta először és utoljára, vele nem beszélgetett, nem ellenőrizte, hogy adatai a valóságnak megfelelően szerepelnek-e az okiraton, személyazonosságáról nem győződött meg.
A másodfokon eljáró Szegedi Ítélőtábla szerint helyesen utalt az elsőfokú bíróság arra az allográf végrendelet tanújával szemben támasztott jogszabályi követelményre, hogy képes és alkalmas legyen a végrendelkező személyének azonosítására.
A végrendelkező személyazonosságának tanúsítására nemcsak az a végrendeleti tanú alkalmas, aki az örökhagyót előzőleg személyesen ismerte, hanem az is, aki a személyazonosságát kétségtelen bizonyossággal, tehát hitelt érdemlő módon megállapította. Mindez feltételezi, hogy a tanú olyan információk birtokában legyen, amelyek alapján önállóan is képes ezen követelmények szerint azonosítani a végrendelkező személyét. A jogszabály csak azt kívánja meg, hogy a tanú a végrendelkező személyazonosságának tanúsítására képes legyen. Arra nézve azonban, hogy a tanút erre milyen körülmény teszi képessé a törvény külön előírást nem tartalmaz, feltételt nem szab. Ennél fogva a tanúzási képességnek nem feltétele, hogy a tanú a végrendelkezőt előzőleg személyesen ismerje, elegendő, ha az azonosságot más alapon – például személyi igazolvány alapján – egyidejűleg, vagy akár utóbb kétségtelen bizonyossággal megállapíthatta és meg is állapította. Nem jogszabályi követelmény tehát, hogy a tanú és a végrendelkező ismerje egymást, hanem a tanú személyében rejlő olyan adottságnak, képességnek van jelentősége, amely alapján a végrendelkező személyazonosságát hitelt érdemlő módon meg tudja állapítani.
Az adott esetben az egyik tanú (S.L.) alkalmatlan volt a végrendelkező személyének azonosítására. S.L. a végrendelkezőt nem ismerte, akkor látta először és annak ellenére, hogy állítása szerint az idős hölgy neki bemutatkozott, a nevét nem tudta felidézni. A végrendelkező személyi igazolványát nem kérte el, a személyazonosságáról semmilyen módon nem győződött meg és azt sem ellenőrizte, hogy a végrendelkező személyi adatai szerepelnek-e a végrendeletben. A tanú nyilatkozatából kitűnően valójában egyetlen jelenlévő személy azonosságát sem ellenőrizte. A tanú az általa előzőleg nem ismert végrendelkező személyazonosságáról semmilyen módon nem győződött meg. Az ítélőtábla álláspontja szerint már önmagában ez a körülmény a 2012. június 21. napján kelt végrendelet érvénytelenségét eredményezi.
Az ítélőtábla ezzel kapcsolatban kiemelte, hogy a végrendelet érvényességének garanciális feltétele, hogy két olyan tanú írja alá, akik mindketten megfelelnek a velük szemben támasztott jogszabályi követelményeknek, azaz mindketten alkalmasak a végrendelkező személyazonosságának tanúsítására. Amennyiben az egyik tanú erre alkalmatlan, akkor ez önmagában a végrendelet érvénytelenségét vonja maga után, függetlenül attól, hogy erre a másik végrendeleti tanú képes volt-e, vagy sem.
Jogeset száma: BDT 2021. 4373.
Észrevételek a jogesethez kapcsolódóan
Az adott ügyben az eljáró bíróságok által vizsgált végrendeletre még az 1959-es Ptk. volt az irányadó. Az 1959. évi IV. törvény 629. § (1) bekezdésének b) pontja szerint az írásbeli magánvégrendelet érvényes, ha annak végrendeleti minősége, keltének helye és ideje magából az okiratból kitűnik, továbbá, ha azt a végrendelkező két tanú együttes jelenlétében aláírja, vagy ha azt már aláírta, az aláírást két tanú előtt a magáénak ismeri el, és a végrendeletet mindkét esetben a tanúk is – e minőségük feltüntetésével – aláírják. Az 1959-es Ptk. 631. §-a szerint pedig az írásbeli magánvégrendelet érvénytelen, ha a tanú a végrendelkező személyazonosságának tanúsítására nem képes.
Ezzel azonos tartalmú rendelkezéseket mond ki – részben más megfogalmazásban – a 2013. évi V. törvény. A Ptk. 7:17. § (1) bekezdésének b) pontja alapján az írásbeli magánvégrendelet alaki szempontból érvényes, ha készítésének ideje az okiratból kitűnik, továbbá, ha a végrendelkező azt – más által írt végrendelet esetén – két tanú együttes jelenlétében aláírja, vagy ha azt már aláírta, az aláírást két tanú előtt, azok együttes jelenlétében a magáénak ismeri el, és a végrendeletet mindkét esetben a tanúk – e minőségük feltüntetésével – aláírják. A Ptk. 7:18. § (1) bekezdésének a) pontja alapján pedig írásbeli magánvégrendelet tanúja nem lehet olyan személy, aki a végrendelkező személyazonosságának tanúsítására nem képes.
Ennek alapján az adott ügyben az eljáró bíróságok által tett megállapítások azokra az írásbeli magánvégrendeletekre is irányadóak, amelyek érvényességét az új Ptk. alapján kell megítélni.
Szerző: Bodzási Balázs
A sajtó-helyreigazítási kérelem írásbeliségének értelmezési kérdései