Az elmúlt hetek politikai, jogi és gazdasági eseményeit Oroszország és Ukrajna között kirobbant háború határozta meg. „Silent enim lēgēs inter arma” hangzott egykoron Cicero hírhedt felkiáltása, miszerint a fegyverek között elhallgat a jog. Valóban ez az érzés kerülgethet bennünket, amikor a híradásokból tájékozódunk a háború borzalmairól. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy Európában több mint hetven évvel a második világháborút és harminc évvel a szovjet kommunista rendszer szétesését követően ismét katonai agresszió áldozatává válik egy szuverén ország. Európában a békét túl hosszú ideje adottnak vettük. Ugyanakkor bár a véres háború kirobbanását megakadályozni nem tudta, a jog több mint két évezreddel Cicero kora után mégsem hallgat el a fegyverek ropogása között. A csatákat most nemcsak az ukrán harctereken fegyverekkel, hanem a különféle nemzetközi szervezetek és bírói fórumok előtt nemzetközi jogi érveket ütköztetve vívják.
Sokszor hangzik el az a vád, hogy Oroszország a békére és biztonságra vonatkozó alapvető nemzetközi jogi előírásoknak hátat fordítva, azokról tudomást sem véve támadta meg Ukrajnát. Mindebben természetesen van igazság, ugyanakkor azt is látni kell, hogy Oroszország a nemzetközi jog alapján előterjesztett érvek mentén, így az önvédelem jogára és a humanitárius beavatkozás szükségességére hivatkozva törekszik igazolni az általa megkezdett háborút. Ezt az érvelését előadva élt vétójogával az ENSZ Biztonsági Tanácsának ülésén napirendre vett nemzetközi béke megszegésének megállapításával és a kollektív biztonság körében javasolt rendszabályok esetleges elfogadásával szemben. Mindeközben Ukrajna a népirtás bűntettének megelőzéséről és megbüntetéséről szóló egyezmény alapján fordult a hágai székhelyű Nemzetközi Bírósághoz állítva, hogy téves a népírtás megakadályozására történt orosz hivatkozás. Ideiglenes intézkedések elrendeléseként pedig a katonai műveletek felfüggesztését kezdeményezte a Nemzetközi Bíróság előtt március elején zajló nyilvános meghallgatáson. Mindebből látható, hogy a háború legalapvetőbb kérdései, így az agresszió vagy az erőszak alkalmazásának tilalma alóli kimentés nemcsak, hogy nem rekednek kívül a jog szabályozási körén kívül, hanem a hadviselő felek nemzetközi fórumok előtt zajló jogi vitáik részévé váltak.
A nemzetközi jog és az annak alapján működő mechanizmusok valódi próbatételét ugyanakkor az jelenti, hogy az orosz-ukrán konfliktussal összefüggésben elkövetett béke elleni, valamint a súlyos háborús bűncselekmények, valamint a polgári lakosság ellen elkövetett emberiesség elleni bűntettek elkövetőit felelősségre vonják-e. Sajnálatos módon a híradások egyre több ilyen esetről számolnak be. A történelem korábbi korszakait magunk elé idézve számos olyan kegyetlen háborúról is tanulhattunk, amelynek az ártatlan lakosság is áldozatául esett. Ezen a téren a nemzetközi jogot mind az anyagi jogi szabályrendszer, mind pedig a felelősségre vonást biztosító eljárási keretek meghatározása tekintetében megkésettség jellemzi. Sokszor írták a nemzetközi jog számlájára, hogy a legsúlyosabb bűntettek elkövetői elkerülték a felelősségre vonást, vagy ha volt is felelősségre vonás azt gyakorta a „győztesek igazságaként” bélyegezték meg. Ennek folyományaként alakult ki a fegyveres összeütközéseket jellemző úgynevezett „büntetlenség kultúrája”, amelyben az elkövetőknek még a legszörnyűbb bűntettek miatt sem kellett tartaniuk utólagos felelősségre vonástól. Történelmi traumákat okozó háborúk és egy hosszú, rögös huszadik századi út vezetett el végül ahhoz, hogy az új évezred hajnalán hágai székhellyel megkezdhesse működését a Nemzetközi Büntetőbíróság, amely a nemzetközi közösség egészét érintő legsúlyosabb bűntettek miatti egyéni felelősség vizsgálatának zárókövévé vált.
A Nemzetközi Büntetőbíróságot létrehozó Római Statútum a büntetőjogi felelősség anyagi jogi szabályainak és eljárási fórumának ötvözésével szimbolikus értelemben is a „büntetlenség kultúráját” kívánja felszámolni. Ehhez természetesen az államok szuverenitása, valamint saját eljárásának hatékonysága és hitelessége közötti kényes egyensúlyt kell megőriznie. Működésének és legitimitásának éppen ezért egyik sine qua non-ja a „komplementaritás”, vagyis a kiegészítő joghatóság elve. Eszerint a szuverenitás tiszteletben tartása, valamint a ne bis in idem elv érvényesülése érdekében a Nemzetközi Büntetőbíróság csak akkor jár el, ha a joghatósággal rendelkező állam nem képes vagy nem hajlandó a büntetőjogi felelősségre vonást elvégezni. További, akár az orosz-ukrán konfliktusban releváns kérdés a Nemzetközi Bíróság jogalanyiságát övezi: vajon az ENSZ-hez hasonlóan jogalanyisága erga omnes, vagyis objektív, vagy pedig csak a Római Statútum részes államaival szemben érvényes. A Nemzetközi Büntetőbíróság magyar tagja, Kovács Péter nemzetközi jogászprofesszor korábban úgy érvelt, hogy a Nemzetközi Bíróság Bernadotte-ügyben lefektetett tételei érvényesek a Nemzetközi Büntetőbíróság esetében is, vagyis még akkor is igazolható az objektív jogalanyiság, ha a konkrét eljárásokban a részes államok és a nem részes államok közötti különbségtétel nem kerülhető meg. E következtetésének helytállóságát pedig az bizonyítja, hogy utóbb a Nemzetközi Büntetőbíróság a saját gyakorlatban azt el is fogadta.
A lesújtó híradásokon túl már most számos jogtudományi elemzés látott napvilágot a nemzetközi büntetőbíráskodás lehetőségeiről az orosz-ukrán konfliktus során elkövetett nemzetközi bűncselekmények tekintetében. Emellett a Nemzetközi Büntetőbíróság főügyésze az úgynevezett konfliktus által előidézett „helyzet” kivizsgálása mellett döntött és megkezdődött hozzáférhető bizonyítékok összegyűjtése. Reméljük, hogy a nemzetközi jog hatályos szabályai, működő intézményei, valamint a jogtudományi munkákban látható jogértelmezési erőfeszítések ezúttal igazolni fogják, hogy a fegyveres konfliktusokat korábban jellemző „büntetlenség kultúrája” már a múlté.
Üdvözlettel: Prof. Trócsányi László
Az orosz-ukrán háború hatása az EJEB előtt folyó orosz-ukrán ügyekre