2026. október 2-án a Budapesti Ügyvéd Kamara Dísztermében, közel száz résztvevővel ülést tartott az MJE Civilisztikai Tudományok Szakosztálya, valamint a Polgári Peres és Nemperes Eljárások Szakága. Az ülés témája az igényérvényesítés átalakuló rendje és az ahhoz kapcsolódó gazdasági, jogi és társadalmi kérdések voltak.
A rendezvényt Trócsányi László professzor, a Magyar Jogász Egylet elnöke nyitotta meg. Kiemelte, hogy a gazdasági életben és a jogon belül is egyaránt meghatározó szerepe van a bizalomnak. A gazdasági bizalom hiánya a jogrendszer működésére is negatív hatással van. Az igényérvényesítéssel kapcsolatban felhívta a figyelmet arra, hogy amíg a korai jogokban a személy elleni kényszereszközök domináltak, a későbbi jogfejlődés során a vagyon elleni végrehajtás került előtérbe. A mai jogi szabályozást illetően fontos jogpolitikai szempont, hogy a jogalkotó mind a hitelező, mind pedig az adós érdekeit figyelembe vegye, az adós számára pedig hatékony jogorvoslati eszközöket kell biztosítani.
A konferencia első paneljének előadói az igényérvényesítés gazdasági hatásait elemezték. Az első előadó, Bod Péter Ákos professzor, a Budapesti Corvinus Egyetem tanára volt. Előadását az 1990-es években felmerült gazdasági nehézségek bemutatásával kezdte, amelyek részben hasonlóak a magyar gazdaság jelenlegi problémáival. A körbetartozások kérdése, az eltűnő közvagyon, a jogrendszer hirtelen átalakulása a rendszerváltozás idején is felmerült. Az átmeneti időszakban az állami kontroll gyenge volt, a bankszektor sem állt készen a tulajdoni átalakulásra, eleinte szervezetlenül zajlott a privatizáció. Tanulság, hogy ha az állam gyenge, a jogszabályok adta lehetőségekkel könnyebb visszaélni. A körbetartozás nemfizetést jelent, amely az 1990-es években komoly nemzetgazdasági kockázatokkal járt. Ez ugyanis egy több mint 20 %-os inflációs környezetben azt jelentette, hogy a nemfizető fél tulajdonképpen 0 %-os hitelt vett igénybe.
Kiemelte azt is, hogy a 90-es évek elején fontos kérdés volt az új csődtörvény megalkotása. Ez 1991-ben született meg és piactisztulást igért, emellett azonban komoly vállalati csődhullámot okozott, amely a banki portfóliókra is súlyosan negatív hatással volt.
A 90-es évekkel szemben most nem a közvagyon magánkézbe adása van napirenden, hanem épp egy ellentétes folyamat, az államosítás. Ez nemcsak a korábbi közvagyon visszaszerzését jelenti, hanem az igényérvényesítési eljárások vonatkozásában centralizációt, hatáskörök tervezett visszavételét az állam részéről. Ezzel kapcsolatban felhívta a figyelmet arra, hogy a végrehajtás ismételt bírósági hatáskörbe helyezésének komoly gazdasági következményei lehetnek. Majd feltette a kérdést: készen áll-e erre a magyar állam? Ehhez kapcsolódóan részletesen bemutatta a Világbank jelentését, amely a térség államait vizsgálja adminisztratív, szabályozói, ügyintéző képességeiket illetően. A jelentés nem fest túl jó képest a magyar állam eddigi működéséről, a tervbe vett változtatások tehát kockázattal járnak. Előadását azzal zárta, hogy egy nem megfelelő szabályozás költségeit végül az adófizetőknek kell viselni.
Horváth Gábor, a MAKISZ elnökségi tagja előadásában kiemelte a követeléskezelésnek a gazdaságban betöltött szerepére, amelyet a MAKISZ tagok által kezelt kb. 100 millió db követelés is demonstrál, melynek csak a tőke értéke 430 Mrd. Ft. A követeléskezelés összetett tevékenység, amely egyrészt a hitelezés mint szolgáltatás záró része, azonban ennek is különböző szakaszai vannak.
Ha a jogi keretrendszer a hitelezőkre nézve negatívan változik, akkor növekedni fog a nemteljesítő adósok aránya. Ez azért is probléma, mert a hitelezők az elvárt hozamot a teljesítő hitelekben fogják beárazni, ami a hitelkamatok emelkedéséhez, valamint a hitelfelvétel nehezebbé válásához vezet. Mindez pedig vissza fogja vetni a gazdasági növekedést. Ezzel együtt a bizalom – ideértve a jogállamiságba vetett bizalmat is – csökkeni fog.
A követeléskezelők számára jelenleg komoly problémát okoz az adósok elérése. A követeléskezelők ugyanis az adatvédelmi rendelkezések miatt jelenleg csak az adósok postai címeit kaphatják meg. Ha azonban nem tudnak az adósokkal kommunikálni, elérni őket, akkor előbb-utóbb megindítják a fizetési meghagyásos eljárást, vagy a végrehajtást. Ezt a folyamatot gyorsítja az is az előadó szerint, hogy a jövedelem letiltással is gondok vannak, azok indokolatlan korlátozása a végrehajtásokat a súlyosabb intézkedések felé tolja.
Álláspontja szerint a végrehajtási szabályok reformja során arra is figyelemmel kellene lennie a jogalkotónak, hogy az együttműködő adósok esetében a végrehajtási költségek alacsonyabbak legyenek. A követeléskezelési szakma nem a rendszer változatlanságát, hanem annak átgondolt, szakmai alapú megújítását szorgalmazza, a szakma bevonása mellett
A gazdasági modul harmadik előadója Toma Vanda, a CIB Bank Zrt. vezető jogtanácsosa, a Magyar Bankszövetség Jogi Munkabizottságának vezetője volt. A CIB Bank 2008 utáni pereiből és végrehajtási eljárásaiból egyrészt azt a következtetést vonta le, hogy a bedőlt hiteleket a reorganizáció felé kellene elvinni. Az előadó óvott a devizahiteles kérdés újranyitásától, amelynek nagyon komoly gazdasági következményei lennének. Kitért az Európai Bíróságnak a fogyasztói hitelszerződésekből származó követelések elévülésével kapcsolatos ítéleteire is. Álláspontja szerint, ha a bankrendszernek nagyon nagy összegű visszafizetést kellene teljesítenie, az nagyon magas céltartalék képzési kötelezettséggel járna.
Előadása végén kitért arra, hogy az FMH eljárások ismételt bírósági hatáskörbe helyezése aggályos és negatív gazdasági következményekkel járna.
A második panel a jogi kérdéseket érintette. Ennek első előadója Menyhárd Attila professzor, az ELTE Állam- és Jogtudományi Kar egyetemi tanára volt, aki a jog gazdasági elemzésének módszereit segítségül hívva kérdésként vetette fel, hogy melyek azok az állami tevékenységek, amelyeket az állam a magánszektornak enged át. Ebből a szempontból vizsgálta az igényérvényesítési eljárásokat is.
Az eladó szerint az igényérvényesítési rendszerrel szemben jogos elvárás, hogy hatékony legyen, de egyúttal garanciákat is biztosítson. Ezt a két szempontot a gyakorlatban azonban nem könnyű összeegyeztetni egymással. Fontos emellett az is, hogy az igényérvényesítés rendje képes legyen a gyorsan változó technikai-technológiai környezethez való alkalmazkodásra.
Kiemelte, hogy a közjegyzői és a végrehajtói rendszer a kontrollált magánszférába helyezéssel hatékonyabb lett. Fontos emellett az a speciális szakértelem is, amellyel a közjegyzők és a végrehajtók is rendelkeznek (pl. kriptovalutára vezetett végrehajtás). Ez a szakértelem megjelenik a határon átnyúló igényérvényesítés eseteiben is, így például az EU-FMH eljárásokban.
Kérdés, hogy az igényérvényesítési rendszer állami vagy magánkézben működik-e jobban, hatékonyabban? Erre az előadó álláspontja szerint nincs abszolút érvényű válasz. Az optimális megoldás szerinte a hibrid rendszer. Ez azt jelenti, hogy a magán alapú működés a kiindulópont, erős állami kontroll mellett. Fontos, hogy a végrehajtási eljárások során az adósok kizsákmányolását meg lehessen akadályozni.
Figyelemmel kell lenni szerinte arra is, hogy főként a vállalati tartozások esetén a hangsúly a tartozások átstrukturálása felé tolódik. Állami szereplők azonban erre nem képesek, mivel nem rendelkeznek az ehhez szükséges szakértelemmel.
A közjegyzőkkel kapcsolatban az előadó álláspontja szerint nem lenne előremutató a korlátlan verseny bevezetése, mert ezzel a közjegyzők által nyújtott jogi szolgáltatások színvonala óhatatlanul csökkenne.
A jogi panel második előadója Bodzási Balázs közjegyző, a Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar Polgári Jogi Tanszékének docense volt, aki az előadását a közjegyzők jogállásának bemutatásával kezdte. Ehhez kapcsolódóan kitért a közjegyzői tevékenységgel és a jogállással kapcsolatban született fontosabb alkotmánybírósági döntésekre is. Idézte a 944/B/1994. számú AB határozatot, amelyben a testület a közjegyzők számának törvényi korlátozását nem találta alkotmányellenesnek, sőt kiemelte, hogy a rendszer egyik sajátossága, hogy a közjegyzőség – az igazságszolgáltatás részeként – meghatározott számú közjegyzőből áll.
Az előadó álláspontja szerint a közjegyzői tevékenységgel kapcsolatban a korlátlan piaci verseny azzal a veszéllyel járna, hogy az ország egyes, kevésbé fejlett részein ellátatlan körzetek alakulnának ki, mivel a közjegyzők többsége a nagyobb okirati forgalmat biztosító nagyvárosokban, főként Budapesten koncentrálódna. A díjak ugyan csökkennének, de az ügyfeleknek akár több órát is utazniuk kellene, hogy hozzáférjenek a közjegyzői szolgáltatásokhoz. A verseny ugyan erősödne, de ez egyáltalán nem biztos, hogy a szolgáltatások színvonalának emelkedésével járna együtt. Erre példaként hozta az 1999-es holland közjegyzői reformot, amely éppen ezekre a hátrányos eredményekre vezetett.
Álláspontja szerint jelenleg nem áll fenn olyan szakmai, illetve jogpolitikai indok, amely bármelyik közjegyzői nemperes eljárásnak más hatósági, illetve bírósági hatáskörébe történő áttételét tenné szükségessé. Különösen nem áll fenn ilyen indok az egyik leghatékonyabb közjegyzői eljárás, a fizetési meghagyásos eljárás kapcsán.
Arról természetesen lehet és kell is gondolkozni, hogy a követelések érvényesítésére irányuló eljárásokban – így az FMH eljárásban – az adósok védelmét hogyan lehetne fokozottabban biztosítani. Ez azonban nem hatásköri kérdés: az önmagában ugyanis nem változtat az adósok helyzetén, ha ezek az eljárások más hatóság vagy bíróság hatáskörébe kerülnek. A helyzetük ettől még nem válik jobbá, sőt az eljárás esetleges elhúzódása miatt, a növekvő késedelmi kamatteher következtében talán még hátrányosabb is lesz.
A 46/1991. (X. 10.) AB határozatból következik, hogy a jogalkotónak alkotmányos kötelezettsége és felelőssége a végrehajtás működőképes rendszerének a fenntartása. Ennek hiánya, vagy akárcsak a végrehajtások átmeneti időre történő leállása egyrészt súlyosan veszélyeztetné a szerződések teljesítésébe, kikényszeríthetőségébe vetett bizalmat és ezen keresztül a jogbiztonságot. Mindez azzal a veszéllyel is jár, hogy a követelések behajthatatlansága miatt a magyar bankrendszert leminősítik, az ország pedig a nemzetközi versenyképességi rangsorban hátrább – vagyis rosszabb helyre – kerül.
Egy ilyen hatásköri átalakítás jelentős költségvetési többletteherrel is járna és rendkívüli módon megterhelné a bíróságokat. Mindezért cserébe pedig egyáltalán nem lenne garantált az adósok fokozottabban védelme. Ezt a célt ugyanis a jelenlegi eljárási keretek között és a jelenlegi szervezetrendszer keretében is el lehetne érni, úgy, hogy az nem terheli meg sem a költségvetést, sem a bíróságok, és nem veszélyezteti a szerződések teljesítését, és így a jogbiztonságot sem.
A jogi panel harmadik előadója Udvary Sándor professzor, a Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar Polgári Eljárásjogi Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára volt. A szervezeti szabályok összefüggése az eljárási és ügyviteli hatékonysággal, egyensúly a végrehajtást kérői és kötelezetti érdek között című előadásában mindenekelőtt a végrehajtási eljárás céljára tért ki: az adós hiányzó teljesítési akaratának, nem pedig teljesítési képességének pótlása, szigorú törvényes keretek között. Alapkérdésként meghatározta még a rendszerrel szemben támasztott hatékonysági elvárás kvantitatív (érvényesített összeget számba vevő) és kvalitatív (az eljárásban érvényesülő jogok biztosítása) minőségét, amelyekre a jogalkotónak figyelemmel kell lennie bármely átalakítás során, hiszen a magánjogi követelések érvényesítése a gazdasági rend alapja. Itt előremutató javaslatként utalt az elsétálás jogának valódi bevezetése lehetőségére, ami kiegyensúlyozott szabályozással az adós pozícióján segítene, s lehetővé tenné aktív visszatérését a gazdasági életbe.
A szervezeti modell tekintetében kiemelte, hogy az 1995-ig állami, bírósági állományban foglalkoztatott végrehajtók munkájukat jelentősen csekélyebb hatásfokkal végezték, éppen ez volt az oka a 30 évvel ezelőtti modellváltásnak, ami a tevékenységet önállóan, saját felelősségére gazdálkodó, de szigorú állami ellenőrzés mellett cselekvő végrehajtók kezébe tette. Hangsúlyozta, hogy szemben a gyakran hangoztatott nézetekkel e tevékenység ellenőrzött, jelenleg négy, az aktív végrehajtóktól szervezetileg is különálló állami szerv ellenőrzi különböző szempontokból a tevékenységet.
Ismertetve a jogpolitikai célkitűzést a végrehajtás szervezetének bíróság alá rendelésére, négy olyan szempontot azonosított, amelyet a jogalkotónak bármely átalakítás során indokolt figyelembe vennie. Az első a költségvetési szempont, aminél túl azon, hogy forrást kell találni e jelenleg költségvetési támogatás nélkül megvalósuló tevékenység költségeinek az adófizetőkre való terheléséhez, arra is figyelemmel kell lenni, hogy nehezen lenne indokolható egy olyan szervezeti változtatás, ami jelentős költségvetési források felhasználását követően mindössze a korábbi rendszer hatékonyságát tudja felmutatni, fokozni viszont nem tudja azt. A második, az államszervezeti hatékonysági szempont tekintetében hangsúlyozta az előadó, hogy a bírósági szervezetrendszer jelenleg sem tehermentes, el kell kerülni a túlterhelését a rendszernek. Itt felmerülnek olyan praktikus, előre megoldandó aggályok, mint a kis létszámú, titkár nélkül működő vidéki bíróságok egyben végrehajtóként való eljárása: a felek joggal találhatják aggályosnak, ha a bíró saját határozatát maga hajtja végre. A harmadik, a gazdasági szereplők szempontjai semlegesek a tervezett átalakítások tekintetében: számukra leginkább az a kiemelt érdek, hogy a végrehajtási rendszer állandóan, átalakítás esetén zökkenőmentesen és legalább azonos, lehetőleg magasabb színvonalon működjék. E szempontból fontos, hogy a közjegyzők és a végrehajtók által megvalósított informatikai fejlesztések színvonalán, lehetőleg azt meghaladóan kell létesíteni bármely új szervezetet, nem engedhető meg például a papíralapú eljárásra, kommunikációra való visszatérés időlegesen sem. A jogi szempontok körében csak egy kérdést emelt ki az előadó: bármely új rendben biztosítani kell a végrehajtói ügykörben eljáró személy (esetlegesen bíró, titkár) személyi felelősségének azt a színvonalát, amit a jelen rendszer garantál. Ahogy a végrehajtói státusz a jelen szabályok szerint három súlyos eljárási hiba után megszüntetendő, nehezen lehetne indokolni olyan irányú változtatást, ami felelőtlenné tenné a bírósági személyeket. Kétségtelen, hogy ennek alkotmányjogi kereteit meg kell teremteni, de a változás célja a polgárok igazságérzetének elmélyítése, ez csak úgy garantálható, ha a maihoz hasonlóan a jövőben is azonnali, súlyos, személyes következményei lesznek a jogi hibáknak. Konklúzióként arra utalt, hogy egy állami szervezetet soha nem a deklarált célja, hanem a tevékenységének tényleges eredménye, hatékonysága mentén kell megítélni, ezt a követelményt a jelen és a tervezett jövőbeli rendszerrel szemben is érvényesíteni kell.
Az utolsó, társadalmi panel az igényérvényesítés rendjének egyes társadalmi hatásait, aktuális kérdéseit vizsgálta. Mándli Ádám ügyvéd előadása megfordította az eddigi perspektívát és az igényérvényesítés rendszerét nem a jogalkotó vagy a jogalkalmazó, hanem az azt igénybe vevő átlagember szemszögéből vizsgálta. Több valódi ügyéből összerakott fiktív szereplője életútján keresztül mutatta be, miként tapasztalja meg ugyanaz az ember előbb adósként, majd jogosultként a polgári igazságszolgáltatás és a bírósági végrehajtás működését. Míg adósként az igényérvényesítés hatékonyságával és az állami kényszer erejével szembesül, jogosultként a követelése érvényesítéséhez vezető eljárások összetettségét, időigényességét és költségeit ismeri meg. Az előadás kitért a fizetési meghagyásos eljárás, a polgári per és a bírósági végrehajtás gyakorlati nehézségeire, különös tekintettel a kézbesítési problémákra, a bizonyításra, az eljárások elhúzódására és a végrehajtás megindításának adminisztratív követelményeire. Rámutatott arra, hogy az állampolgár számára a jogvita megnyerése és a jogerős ítélet megszerzése önmagában még nem jelenti az igénye tényleges kielégítését.
Az igazságszolgáltatás társadalmi megítélését ezért nem kizárólag a bírósági döntések jogi megalapozottsága, hanem azok időben történő megszületése és tényleges érvényesíthetősége is meghatározza. Az előadó Frank Ignác 1846-ban megfogalmazott gondolatával összegezte a problémát: „Hiában volna törvényszéket tartani, ha az ítélet végrehajtása nem következne.” A központi következtetés szerint a bírósághoz fordulás végső gyakorlati célja olyan, végrehajtás alapjául szolgáló döntés megszerzése, amelynek alapján a jogosult követelése önkéntes teljesítés hiányában állami kényszer útján is ténylegesen érvényesíthető.
A panel és a konferencia utolsó előadója Kovács Róbert közgazdász-szociológus, a Károli Gáspár Református Egyetem Gazdasági és Szociális Karának docense volt. Előadása az igényérvényesítés és a lakhatás dimenziójának vizsgálatára fókuszált.
A lakás egy komplex jószág, amely a családok legnagyobb vagyona, de otthona is, fedél a benne lakók feje felett, értesítési cím, amely feltétele a munkavállalásnak, a polgári létnek. Az állam felelőssége korlátozott a lakhatás biztosításában, holott biológiai szükségletről van szó. A kialakult hazai lakásrendszerben a rosszabb anyagi helyzetűeknek fokozott kockázatot kell vállalni a lakáshoz jutás érdekében, a létező támogatások nem feltétlenül a vagyoni, jövedelmi helyzetük szerint rászorulókat célozzák. A hátralékossá válás elsődlegesen az adós (jogi) felelőssége, de felelőssége lehet a hitelt nyújtó pénzintézetnek (jogi, erkölcsi), és végső soron felelős az állam, amelynek a társadalmi kohézió megteremtése is feladata (politikai-társadalmi) és van szerepe a lakhatás biztosításában.
A végrehajtási rendszer tartalmaz garanciákat, normális kilépési lehetőségeket, megoldásokat azon adósok számára, akik átlátják az igényérvényesítési, végrehajtási rendszert. A meghozott intézkedések esetében fontos a differenciált megközelítés, az önhibájukon kívül hátralékossá vált, együttműködő, de rossz anyagi helyzetűek számára egy intézményes, az állam által segített terelőút kialakítása. A lakhatással kapcsolatos eladósodás szélesebb lehet, mint a hiteltörlesztés elmaradása, érintheti a vonatkozó díjakat, járulékokat, adókat stb. A fizetésének elmaradása is elsődlegesen az adós felelőssége (jogi), de a szociális háló elégtelensége miatti kényszerű döntések is felmerülhetnek közvetett okként. Éppen a jóhiszemű, de nehéz helyzetű adósok fizethetik meg az inkluzív társadalompolitika hiányát, a lakásállomány szerkezeti (térbeli, tulajdonbeli stb.) problémáit, a bérlakások hiányát. Az egyénre hárított szélesebb felelősségek következményei maguk is tömeges problémává szélesedhetnek.
Ezen közben a társadalmi rend fennmaradása, a jogbiztonság megköveteli, hogy az adósoknak fizetniük keljen, a fizetés elmaradása retorziókkal járjon, az ki legyen kényszerítve. A megoldás kulcsa az előadó szerint az állam kezében van, amelynek rövid távon növelnie kell a pénzügyi tudatosságot, biztosítania kell, hogy a jóhiszeműen bajba kerülők számára legyen megoldás a szorult helyzetben. Közép-hosszú távon pedig megfelelően kidolgozott lakáspolitikai stratégiai mentén fenntartható, megfizethető lakhatási megoldásokat kell kialakítani.
