Az évkezdet napjai mindig lehetőséget engednek egyfajta jövőbe tekintő számvetésre is. Jogászként, a jogi hivatásrendek tagjaiként felidézzük azokat a jelentős törvényeket, bírósági döntéseket, nemzetközi szerződéseket, illetve jogtudományi munkákat, amelyek az újesztendőben vagy azon túl, a következő években is meghatározó kihívást jelentenek vagy gondolatébresztő szemléletmódjuknak köszönhetően velünk maradnak a jogéletben. A büntetőjogtól kezdve a magánjogon át a versenyjogig bezárólag valamennyi jogterület büszkélkedhet ilyen emlékezetes, jövőbeni üzenetet megfogalmazó jogalkotási, jogalkalmazási vagy jogtudományi munkával. Az alkotmányjog terén az óesztendő egyik legkiemelkedőbb fejleményének kétség kívül az Alkotmánybíróságnak az uniós közös hatáskörgyakorlás korlátairól tavaly decemberben meghozott, Alaptörvényt értelmező döntése számít. Nemcsak vaskos terjedelme vagy a megítélt kérdés súlya, hanem a döntésben foglalt fogalmak értelmezésének nóvuma és jogfejlesztő szerepe miatt is.
A méltán történelmi jelentőségűként jellemzett alkotmánybírósági döntés már a megszületése óta eltelt alig egy hónapban is jó pár elemzés tárgya volt, és egész biztosan számos jogtudományi művet fog megihletni az újesztendőben. A döntés kapcsán azonban egy jóval általánosabb kérdés is feltehető: mi is a szerepük a nemzeti alkotmánybíróságoknak az európai integrációban, valamint az uniós jogrend alakítása, fejlesztése terén? A magyar Alkotmánybíróság ugyanis közel sem az egyedüli olyan nemzeti alkotmányt értelmező bírói fórum, amely ellenőrzi vagy követelményt fogalmaz meg a közös uniós hatáskörgyakorlásnak akár a terjedelmével, vagyis az uniós szervek hatáskörével, akár a szupremáciájával, vagyis az uniós jog elsőbbségével szemben. A német alkotmánybíróság e téren például már egészen az 1970-es évekig visszanyúló tekintélyes joggyakorlattal büszkélkedhet, amely amellett, hogy az európai jogi tankönyvek izgalmas fejezeteit tölti meg tartalommal, számos tekintetben kijelölte az uniós jog fejlődési medrét. Bár az kétségtelen, hogy az uniós jogrend nem szilárdulhatott volna meg és nem is működhetne az Európai Bíróság nélkül, ugyanakkor egy európai alkotmányos rend és kultúra – amely magában foglalja például a szubszidiaritás, a pluralizmus, az arányosság és a hatásköri átruházás korlátozottságát – kizárólag a nemzeti alkotmánybíróságok tevékeny közreműködése mellett képzelhető el.
Nem meglepő, hogy az elmúlt bő évtizedben megsokasodott azoknak az eseteknek a száma, amelyeket másként ítél meg az alapító szerződések és az uniós jog alapján eljáró Európai Bíróság, valamint a nemzeti alkotmányt értelmező és védelmező alkotmánybírósági fórum. Az európai integráció fejlődésének jelenlegi kérdései ugyanis túlmutatnak a mára már sok tekintetben jelentős sikerként elkönyvelhető egységes belső piac megvalósításán. A nemzeti alkotmányos értékekkel és politikai karakterű célkitűzésekkel szorosabban összefüggő új kérdésekben az Európai Bíróság jogfejlesztő funkciója is más megvilágításba kerül, mint korábban. Az olyan alapvető doktrínákat, mint a „közvetlen hatályt” vagy a „szupremáciát” kidolgozó, és ezért az európai integráció egyfajta motorjaként működő szerepét fel kell, hogy váltsa egy visszahúzódóbb és megfontolt bírósági attitűd. Olyan, amely az integráció politikai prioritásainak meghatározását elsősorban a tagállamok együttműködésére és kompromisszum-keresésére bízza, míg az alkotmányos értékek védelme terén nagyobb szerepet szán a nemzeti felső- és alkotmánybíróságokkal folytatott dialógusnak. Ez garanciális jelentőségű az autoritását a tagállamokból merítő európai integráció, valamint a nemzeti jogrendekre és jogi kultúrákra épülő európai jog megóvásához. Szemléletes hasonlattal élve ugyanis az európai jogrend egy 27 lábú asztalként is elképzelhető. Az asztallap önmagában a lábak nélkül nem képes megállni, stabilitását csakis a lábak együttműködése adja. Az alkotmánybíróságok uniós hatáskörgyakorlást ellenőrző funkciója, valamint a rajtuk keresztül megvalósuló bírósági dialógus és konfliktusfeloldás ezért létfontosságú az európai jogközösség értékeinek és stabilitásának, végső soron pedig a tagállami akarattal összhangban álló európai együttműködés sikerének megóvásához.
A magyar Alkotmánybíróság decemberi döntése is azt a perspektívát kínálja, miszerint a konfliktusok feloldása nem lehet egyirányú, hanem arra kizárólag az egymás tiszteletén és az egymás iránt tanúsított tolerancián alapuló együttműködés nyithat utat. E dialógus során pedig a tagállamok felső- és alkotmánybíróságainak felelőssége az integrációs törekvések nemzeti alkotmányokból fakadó korlátainak meghatározása. Reményeim szerint a taláros testület figyelemreméltó és a jogfejlesztés jegyeit magán viselő alkotmányértelmező határozata még sok kollegánk elméleti vagy jogalkalmazói munkájában nyújthat ihletet, iránymutatást.
Boldog és eredményekben gazdag újesztendőt kívánva,
Üdvözlettel:
Prof. Trócsányi László
A jogellenesség fogalmának egyes értelmezési kérdései