A közelgő 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusnak idén, több mint 80 év után ismét Budapest ad helyszínt. Emellett, emléket állítva az 1938-as budapesti világkongresszusnak, az idei világesemény megőrzi az egykori „Győzelemről énekeljen napkelet és napnyugat” kezdetű himnuszt. A 19. század végén a franciaországi Avignon-ból indult hagyomány Krisztus utolsó vacsorán megjelenített áldozatbemutatását, az Oltáriszentséget felidézve az egész egyháznak, a híveknek kínál elmélyülést, és bemutatja az egyházat civil világ előtt. A Kongresszus keretében Ferenc pápa is Magyarországra látogat, aki a záró szentmisét fogja celebrálni. Szent II. János Pál pápa 1996-os látogatását követően negyed évszázaddal így ismét Szentatya érkezik hazánkba. Az ország ismét történelmi jelentőségű, emelkedett pillanatok elé néz szeptember elején.
A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus nekünk, jogászoknak, a jogi hivatásrendek képviselőinek és gyakorlóinak is többes üzenetet hordoz. A jog és a katolikus tanítás, illetve tágabb értelemben a kereszténység európai történelme ugyanis folyamatos kölcsönhatásokon és konfliktusokon keresztül szorosan összeforr egymással. Ez már kontinentális európai jogászi identitásunk egyik legalapvetőbb forrásában, a római jog fejlődésében és utóéletében is jól kitapintható volt. A kereszténység szerepe nemcsak a „konstantini fordulatot” és a milánói ediktumot követő kései Római Birodalom közéletében vált egyre meghatározóbbá, hanem felbecsülhetetlen szerepet játszott a római jog átörökítésében, majd pedig reneszánszában is. A római jog kánonjogi recepciója egyfajta „genetikai kapcsolatot” teremtett a két jog között. Létrehozta a kontinentális Európa közös jogi tradícióját és kultúráját tükröző ius commune – t, valamint emellett számos római jogi intézményt közvetített a modern korba.
Minthogy a kereszténység kromoszómáiban benne rejlik az állammal való konfliktus és üldöztetés megélése, a katolicizmus nemcsak a római jog átvételére és a kontinentális jogfejlődésre, hanem az emberi jogi gondolkodásra, és az alapvető emberi jogok fejlődésére, valamint tágabb értelemben a politikai erkölcsről és az igazságosságról folytatott vitákra is jelentős hatást gyakorolt. A Szentírás fogalmaz úgy, hogy „amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük, mert ez a törvény, és ezt tanítják a próféták” (Mt 7, 12) Ennek fényében az Aquinói Szent Tamás nevével fémjelzett természetjogi tanítás azt vallja, hogy az emberi jogok az emberek természetének és méltóságának megóvását szolgálják. Elidegeníthetetlenek, mert nem evilági politikai autoritástól származnak és nem társadalmi célokat szolgálnak, hanem az emberi természetben és emberi jóban gyökereznek, az embert pusztán emberségénél, emberi mivoltánál fogva illetik meg. Eszerint a jog legfőbb küldetése az emberi természet és méltóság megóvása. Ez a felfogás jól tükröződik a legnagyobbrészt Thomas Jefferson tollából származó 1776-os Függetlenségi Nyilatkozat soraiban is, amely szerint „a Teremtőtől származó elidegeníthetetlen jogok” garantálása céljából az emberek egyetértése alapján kormányzat jön létre. Vagyis a jogoknak nem az emberektől, hanem a „Teremtőtől” származó „adományok”. Az emberi jogok elidegeníthetetlenségét vallja a nemzetközi védelmet megalapozó 1948-as Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata is. Látható, hogy a hosszú múltra visszatekintő keresztény alapokon álló természetjogi hagyomány jelentősen formálja korunk emberi jogi gondolkodását.
A társadalmi igazságosság kérdései között az egyház kimunkálta társadalmi tanítását is, amely szintén a természetjogi szempontokat követi. Ez már a 11. században érzékelhető volt, amikor a feudalizmus zűrzavaraival és viszálykodásával szemben a közjót elősegítő Isten békéjére (treuga Dei) emlékeztetett. Az társadalom- és államszervezési, egymással versengő ideológiák felívelésétől kezdődően az egyház főként pápai enciklikák formájában törekedett választ nyújtani az Isten képmására teremtett ember kiteljesedését leginkább szolgáló társadalmi, gazdasági és állami berendezkedést övező dilemmákra. Első ízben még XIII. Leó pápa 1891-es Rerum Novarum kezdetű enciklikája igyekezett felvázolni az egyház modernitáskritikáját és a társadalmi problémákra adott válaszait, amely alapján a kereszténydemokrata pártok utóbb Európa-szerte megszerveződtek. Ez egyaránt elutasítva a klasszikus liberális kapitalizmust és az osztályharcos államelvű kollektivizmust, egy „megszelidített piacgazdaságon” keresztül kínált alternatívát az individualizmus és a kollektivizmus végletei között. Elvei négy alapvető pillérre épülnek: az ember méltósága, az ember közösségi dimenzióját leginkább kifejező szubszidiaritás, a testvériességet tükröző szolidaritás, valamint a politikai cselekvés egyedüli legitim alapjaként szolgáló közjó elve. Olvasatában a piac állami felelősségvállalással, míg a magánvállalkozás társadalmi felelősségvállalással kell, hogy társuljon. Míg az egyház társadalmi tanítását hirdető első enciklikák nemzetállami szinten vizsgálták a kihívásokat, addig Szent II. János Pál, illetve XVI. Benedek pápák a globalizáció jelenségét átfogóan vizsgálva fogalmazták meg, hogy a gazdasági gyarapodás önmagában nem elégséges, az emberi fejlődésnek ki kell terjednie a tágabb kulturális és erkölcsi szempontokra.
Ezek alapján jól látható, hogy a katolikus tanítás és kánonjog – hasonlóan a későbbiekben teret nyerő protestantizmus mellett – fontos értékmegőrző és értékközvetítő szerepeket játszik a jogászság számára is releváns területeken: oroszlánrészt vállalt az antikvitás értékes jogintézményeinek átörökítésében, meghatározó formálója a jogrendünk alapját jelentő emberi jogi gondolkodásnak, és társadalmi tanítása nélkülözhetetlen a nemzetállami és nemzetközi társadalmi kihívások megértéséhez, és a különféle ideológiák közötti eligazodáshoz. Így a közelgő Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus a jogászi hivatásrendek számára is fontos és értékes üzeneteket hordoz.
Üdvözlettel:
Prof. Trócsányi László
Megalakult a Magyar Jogász Egylet Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Ifjúsági Szervezete