A Magyar Jogász Egylet elnökének májusi hírlevele

A közelgő Európa-nap alkalmából az európai integráció születését idézzük fel. 1950. május 9.-én vetették papírra a francia és német szén- és acéltermelés közös szervezet alá vonásának tervét, amelynek alapján indult fejlődésnek az európai egységesülés folyamata. Uniós polgárként a tagság számos gyakorlati előnyeit élvezzük. Így például szabadon utazhatunk, kereskedhetünk, tanulhatunk vagy vállalhatunk munkát. Bizonyos feltételek teljesítése esetén ez a szabadság ügyvédként is megillethet bennünket. Másfelől ugyanakkor jogalkalmazóként kihívást és nagyobb felelősséget is jelent, hiszen a magyar jog mellett az uniós jog terén is tájékozottnak kell lennünk. Az uniós jogot nemcsak alkalmaznunk szükséges, hanem ismernünk kell azokat a fórumokat és eljárásokat, amelyek a koherens és egységes értelmezését segítik elő.

Az Alkotmánybíróság megfogalmazása szerint az uniós jog „sui generis” jellegű, és „mint belső jog nem illeszkedik bele a hazai jogforrási hierarchiába, hanem az Alaptörvényben foglalt alkotmányos parancs alapján kötelezően alkalmazandó jogszabályösszesség.” {2/2019. (III. 5.) AB határozat, Indokolás [20]}. Az Alkotmánybíróság ennek megfelelően az uniós jogot a nemzetközi jogtól elhatárolva a belső jog részének tekinti. Minthogy az Alkotmánybíróság imént idézett határozata rögzíti, hogy az uniós jog nem része az Alaptörvény jogforrási rendszerének, így a belső jog és az uniós jog közötti kollízióra a normahierarchia szabályai nem nyújtanak megoldást. Kollíziók és konfliktusok ugyanakkor már az európai integráció fiatal korában is láthatók voltak, de az utóbbi évtizedben szinte folyamatosan jelen vannak, és egyre meghatározóbb szerephez jutnak az integráció sorsának alakulásában.

Az Európai Unió Bírósága a saját maga által kifejlesztett doktrína alapján az uniós jog nemzeti alkotmányokra is kiterjedő elsőbbségét vallja. Ezzel az európai monista felfogással szemben azonban az át nem ruházható szuverenitás alapján eljáró nemzeti felső- és alkotmánybíróságok számára az alkotmányok védelme élvez elsőbbséget, amelyek ráadásul általában sem ismerik el az uniós jog feltétlen szupremáciáját. A tagállamok ugyanis nem mondtak le szuverenitásuk és függetlenségük lényegéről, illetve államrendjük szabad meghatározásáról Ebből fakadóan az európai integrációt eredendő feszültség jellemzi: az uniós jog elsőbbsége szemben állhat a tagállamok szuverenitásával és alkotmányos önazonosságával. Mindez pedig konfliktusokhoz vezethet a közös, uniós hatáskörgyakorlás alkotmányokban foglalt korlátainak, így főként az uniós és tagállami hatáskörök elhatárolásának, valamint a nemzeti alkotmányos identitás védelme terén.

Ezeknek a konfliktusoknak a feloldásában az Európai Unió Bíróságának, és a nemzeti felső- és alkotmánybíróságoknak egyaránt komoly szerepük van. Az Európai Unióban ugyanis a nemzeti jogrendszerek, jogi kultúrák, illetve az azokra épülő uniós jog egymással kölcsönhatásban, egymást befolyásolva élnek együtt. Ennek megfelelően az Európai Unió Bírósága az Alapító Szerződések, míg a nemzeti felső- és alkotmánybíróságok az alkotmányok alapján nemcsak az uniós jog érvényesülése, hanem az uniós jog nemzeti alkotmányokból fakadó korlátainak megtartása felett is őrködnek. Az európai jogközösségben az integrációért, illetve annak az Alapító Szerződésekben foglalt tagállami akarattal összhangban álló fejlődéséért viselt felelősség ezért együttműködést, egy sajátos párbeszédet feltételez az európai bírói fórumok között. A hazai Alkotmánybíróság a mérföldkő jelentőségű 22/2016. (XII. 5.) AB határozatában, rögzítve az uniós hatáskörgyakorlás alkotmányos ellenőrzésének lehetőségeit, az alkotmányos együttműködés keretében megvalósuló, uniós és tagállami bíróságok közötti párbeszéd jelentőségére helyezte a hangsúlyt.

Az európai jogközösségen belül a konfliktusok feloldása tehát nem lehet egyirányú, hanem arra kizárólag a kölcsönös, és egymás hatásköreit tiszteletben tartó többszintű együttműködés és párbeszéd nyújthat lehetőséget. Ez a dialógus az egymással egyenlő és egyenrangú bíróságok döntései között valósul meg. Ezt szolgálja az uniós jog egységes és koherens értelmezését elősegíteni hivatott, az Alapító Szerződésben foglalt előzetes döntéshozatali eljárás intézménye is. Másfelől ugyanakkor az alkotmányos tolerancia jegyében és a nemzeti alkotmányos felhatalmazások alapján ilyen együttműködést feltételez az uniós jog nemzeti alkotmányokból fakadó korlátainak kijelölése, így a hatáskörök elhatárolásának, valamint az alkotmányos identitásnak és önazonosságnak a védelme is, amelynek terén viszont a nemzeti felső- és alkotmánybíróságokat illeti az utolsó szó kimondásának joga. Ez a kölcsönös tiszteleten és tolerancián alapuló együttműködés jelenti az integrációért viselt felelősség megvalósulásának zálogát, és tágabb értelemben hozzájárul az Európai Unió mottójaként ismert „egység a sokféleségben” elvének kiteljesedéséhez.

Üdvözlettel:

Prof. Trócsányi László