A dán „párhuzamos társadalmak” elleni lakáspolitikai szabályozás szerint bizonyos városi lakóövezeteket – ahol a „nem nyugati országokból származó bevándorlók és leszármazottaik” aránya öt éven át 50% fölött volt, és legalább két kedvezőtlen szocio‑gazdasági kritérium teljesül – „átalakítandó területnek” minősítenek. E területeken a 2030‑ig elfogadandó fejlesztési tervek kötelezővé teszik az állami tulajdonú szociális lakások arányának 40% alá szorítását, többek között lakások eladásával és bérleti szerződések felmondásával. A két érintett lakóövezet, Ringparken (Schackenborgvænge) és Mjølnerparken esetében a nemzeti hatóságok „gettóterületként”, majd „átalakítandó területként” sorolták be a telepeket, fejlesztési terveket fogadtak el, lakásokat adtak el magánbefektetőknek, és több bérlővel szemben – köztük döntően nem nyugati származásúnak minősülő dán állampolgárokkal – felmondták a szerződéseket. A bérlők – a dán Emberi Jogi Intézet támogatásával – az etnikai származáson alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalmára hivatkozva támadták a felmondások és a fejlesztési tervek jogalapját.
Az Østre Landsret előzetes döntéshozatal iránti kérelmében egyrészt azt kérdezte, hogy a 2000/43/EK irányelv 2. cikk (2) bekezdés a) és b) pontjában szereplő „etnikai származás” fogalma kiterjed‑e a „nem nyugati országokból származó bevándorlók és leszármazottaik” által alkotott csoportra, ha az átalakítandó terület minősítésének egyik döntő feltétele az, hogy az érintett övezet lakosságának több mint 50%-a ebbe a kategóriába tartozik. Másrészt arra várt választ, hogy az ilyen szabályozás – amely ezekben az övezetekben kifejezetten előírja az állami lakások arányának csökkentését, és így fokozott kilakoltatási kockázatot teremt – az irányelv értelmében közvetlen vagy közvetett hátrányos megkülönböztetésnek minősül‑e. További kontextusként a dán statisztikai definíciók (bevándorló, leszármazott, „nem nyugati ország”), a korábbi „gettó”‑diskurzus, valamint a társadalmi kohézióra, integrációra és lakhatási politikára hivatkozó kormányzati indokolás merült fel.
A Bíróság először megerősítette, hogy a 2000/43 irányelv tárgyi hatálya a lakhatás területére is kiterjed, mivel az állami tulajdonú szociális lakások bérbeadása díjazásért nyújtott szolgáltatásnak minősül, még akkor is, ha nonprofit szervezetek végzik és a bérleti díj a piaci ár alatt van. Az „etnikai származás” fogalmát tág, több tényező (nemzetiség, származási ország, kulturális és nyelvi kötődés) kombinációjára épülő kategóriaként értelmezte, amelynek körébe elvileg az olyan, összetett kritérium is beleeshet, mint a „nem nyugati országokból származó bevándorlók és leszármazottaik” meghatározása. Kimondta, hogy a 2000/43 irányelv 2. cikk (2) bekezdés a) pontja szerinti közvetlen hátrányos megkülönböztetés fennállása attól függ, hogy a nemzeti bíróság megállapítja‑e: a kérdéses kategória döntő módon etnikai származáson alapul, és az átalakítandó területi minősítés, illetve a fejlesztési tervek következtében az érintett lakók – függetlenül saját etnikai hovatartozásuktól – az összehasonlítható, de nem „átalakítandó” övezetek lakóihoz képest fokozott kilakoltatási kockázatnak vannak kitéve, ami a Charta 7. cikkében védett otthon tiszteletben tartásához való jog szempontjából „kevésbé kedvező bánásmódnak” minősülhet. E feltételek fennállása esetén a szabályozás közvetlen etnikai alapú hátrányos megkülönböztetésnek minősül.
Ha a nemzeti bíróság nem látja bizonyítottnak a közvetlen diszkriminációt, a Bíróság a 2. cikk (2) bekezdés b) pontja szerinti közvetett hátrányos megkülönböztetés vizsgálatát írja elő. Ennek keretében a „nem nyugati” kritérium formálisan semleges lehet, ugyanakkor a statisztikai adatok alapján „bizonyos etnikai csoportokhoz tartozó személyeket” különösen hátrányosan érinthet, ha éppen e csoportok koncentrálódnak az átalakítandó területeken, és ott nagyobb a bérleti jogviszony megszűnésének kockázata. Ilyen esetben a tagállamnak kell igazolnia, hogy a rendelkezés jogszerű célt – például társadalmi kohéziót és integrációt – szolgál, az alkalmazott eszközök alkalmasak, szükségesek és arányosak, továbbá az otthonhoz fűződő alapjog korlátozása nem lépi túl azt, ami a cél eléréséhez elengedhetetlen. A Bíróság szigorú arányossági kontrollt követel meg: külön vizsgálni kell, hogy a lakásvesztés kockázata, a hosszú ideje ott élő, gyakran hátrányos helyzetű bérlők helyzete és az esetleges átköltöztetési garanciák megfelelően ellensúlyozzák‑e a beavatkozás súlyosságát.
Összegzésként az ítélet kimondja, hogy az olyan nemzeti szabályozás, amely az „átalakítandó területeken” – azaz legalább 50%-ban „nem nyugati bevándorlók és leszármazottaik” által lakott övezetekben – kötelező fejlesztési terveket ír elő az állami szociális lakások arányának csökkentésére, a 2000/43 irányelv alapján: (i) közvetlen hátrányos megkülönböztetésnek minősül, ha elfogadása az érintett övezetek lakói többségének etnikai származásán alapul, és e lakók mindannyian kevésbé kedvező bánásmódban részesülnek, mint a hasonló, de nem „átalakítandó” övezetek lakói; (ii) vagy – ha ez nem bizonyítható – közvetett hátrányos megkülönböztetésnek, ha a látszólag semleges kritériumok de facto bizonyos etnikai csoportokat érintenek különösen hátrányosan, és a szabályozás nem felel meg az arányosság szigorú követelményeinek.
Szerző: Szalai Anikó
Forrás: C-417/23. sz. ügy, Slagelse Almennyttige Boligselskab, Afdeling Schackenborgvænge, 2025. december 18.-i ítélet, ECLI:EU:C:2025:1017
