A 2023. évi XXX. törvény a Btk. rágalmazást és becsületsértést meghatározó 226. és 227. §-ait az alábbi rendelkezéssel egészítette ki: nem büntetendő [rágalmazás / becsületsértés] miatt annak a cselekménye, aki [a rágalmazás/becsületsértést] a közügyek szabad megvitatása körében sajtótermék vagy médiaszolgáltatás útján követi el, feltéve, hogy cselekménye nem irányul a sértett emberi méltóságának nyilvánvaló és súlyosan becsmérlő tagadására.
Ezen új dekriminalizációs rendelkezés különös érdekességét adja, hogy a büntető jogalkotás a rendszerváltozáskor, de legkésőbb 1994, a rágalmazás és a becsületsértés törvényi tényállásait érintő első nagy alkotmánybírósági alaphatározat [36/1994. (VI. 24.) AB határozat] óta – vagy annak ellenére – érzéketlen volt a közügyek szabad megvitatásához fűződő szólásszabadság és annak büntetőjogi korlátozásának kérdéseire. A Btk. módosításának hiányában az alkotmánybírósági és a bírósági gyakorlatra hárult annak terhe, hogy a Btk. régi normaszövegével gyakorlatilag nem összefésülhető alapjogi és dogmatikai megoldásokkal biztosítsa a szólásszabadság védett gyakorlását. Nem véletlen az sem, hogy az Alkotmánybíróság gyakorlatában a legtöbb büntetőügyet érintő alkotmányjogi panasz a rágalmazás és a becsületsértés bűncselekményeihez kapcsolódik; a rágalmazás és a becsületsértés tényállásait ugyanis még a 2012. évi Btk. is szó szerint átemelte az 1978. évi büntető kódexből. A magyar jogtörténet során az első büntetőítéletet megsemmisítő alkotmánybírósági határozat is rágalmazás bűncselekménye miatt folyt büntetőeljárásban született [13/2014. (IV. 18.) AB határozat] (a témakör monografikus feldolgozásához a legújabb szakirodalomból lásd Bárányos Bernadett: A becsület büntetőjogi védelme a közügyeket érintő megszólalások esetén. Büntető bíróságok az alapjogi követelmények és a dogmatika szorításában. ELTE Eötvös Kiadó. Budapest, 2021.).
Az elmúlt három évtized ítélkezési fejleményeihez képest meglepő, hogy a most született Btk.-módosítás nem általában véve a közügyek megvitatásához kapcsolódó mércéket érintette, hanem a dekriminalizáció körét a sajtótermékben vagy médiaszolgáltatás útján történő elkövetésre szűkítette. A rendelkezés szövegezéséből kitűnik, hogy a dekriminalizáció nem kizárólag a médiamunkásokra, a médiatartalmak szerzőire és szerkesztőire vonatkozik (az esetükben mind a tényállítási, mind híresztelési elkövetési magatartásokra), hanem a médiában a közügyekről nyilatkozó személyekre is. Ezt tükrözik az első, rögtön a rendelkezés hatályba lépése után született büntetőítéletek is, amelyek a sajtóban közügyekben nyilatkozó politikusokat mentettek fel a velük szemben emelt rágalmazási vád alól.
A médiaszolgáltatás és a sajtótermék fogalmát a sajtószabadságról és a médiatartalmakról szóló 2010. évi CIV. törvény 1. §-a határozza meg, emellett a büntetőbíróságnak figyelemmel kell még lennie a médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról szóló 2010. CLXXXV. törvény rendelkezéseire is. A jelenlegi kommunikációs platformok és gyakorlatok vonatkozásában kiemelendő, hogy a közösségi médiafelületek (pl. Facebook, Twitter, Instagram stb.) vagy az ún. személyes blogok alaphelyzetben nem minősülnek médiaszolgáltatásnak. A büntetőbíróságnak azonban előreláthatóan problémát fog okozni annak eldöntése, hogy egy közösségi médiafelületen például mi tekinthető ún. lekérhető médiaszolgáltatásnak, vagy hogy egy podcast mikor minősülhet médiaszolgáltatásnak.
Amennyiben a rendelkezés alkalmazásának feltételei fennállnak, akkor a bíróságnak – az eddigiekkel ellentétben – nem kell az inkriminált közlések valóságtartalmát vizsgálnia. A dekriminalizáció a hazugságokra is kiterjed. Fontos azonban kiemelni, hogy a dekriminalizáció nem vonatkozik azokra a bírósági és alkotmánybírósági gyakorlatban kidolgozott, az ún. gyalázkodási küszöböt meghaladó esetekre, amelyek kifejezetten a sértett emberi státuszának súlyosan becsmérlő tagadására irányulnak [a mércéhez lásd 13/2014. (IV. 18.) AB határozat Indokolás (40)].
Ami az új rendelkezés dogmatikai karakterét illeti, jogellenességet kizáró okról van szó, amely a Btk. rendszerében ún. büntethetőséget kizáró egyéb oknak minősül, azaz a Btk. 15. § h) pontja alá illeszthető. Ennek eljárásjogi következménye, hogy az ilyen helyzetekben nem eljárást megszüntető végzést, hanem felmentő ítéletet kell hozni [Be. 566. § (1) bekezdés d) pont]. Ügydöntő határozat a tárgyalás előkészítése során sem hozható, mert ez a büntethetőségi akadály nem büntethetőséget megszüntető, hanem kizáró ok, ezért a Be. 492. § (1) bekezdés c) pontja alkalmazásának nincs helye.
Amennyiben az új büntethetőségi akadály feltételei fennálnak, a személyiségvédelem polgári jogi eszközei vehetők csak igénybe.
Szerző: Szomora Zsolt
Nagy Ferenc Emlékülés