Az Európai Unió Bírósága a Bukla-ügyben kimondta, hogy az uniós polgár gyermekét nevelő harmadik országbeli állampolgár kiutasítása minősített adatok alapján csak akkor felel meg az uniós jognak, ha a hatóságok nem pusztán egy indokolás nélküli szakhatósági véleményre támaszkodnak, hanem érdemben vizsgálják az egyedi körülményeket és biztosítják a hatékony bírói jogorvoslatot, beleértve a döntés lényegi indokainak közlését.
PQ harmadik országbeli állampolgár, aki 2005-ben jogszerűen lépett be Magyarországra hivatásos labdarúgóként, azóta életvitelszerűen itt él. Magyar állampolgárságú élettársával és két, szintén magyar állampolgárságú gyermekükkel közös háztartásban él, a szülői felügyeletet élettársával együtt gyakorolja. Családi helyzetére tekintettel 2020-ban nemzeti letelepedési engedély iránti kérelmet nyújtott be, ám az Alkotmányvédelmi Hivatal minősített információkra alapított, indokolás nélküli állásfoglalásában úgy ítélte meg, hogy PQ magyarországi tartózkodása nemzetbiztonsági kockázatot jelent. Mivel ez az állásfoglalás a hatóság számára kötelező volt, a nemzeti idegenrendészeti hatóság elutasította a letelepedési engedély iránti kérelmet, majd ugyanezen hivatal javaslatára kiutasítási határozatot hozott, tízéves beutazási és tartózkodási tilalommal együtt. Sem az idegenrendészeti hatóság, sem PQ, sem jogi képviselői nem férhettek hozzá azokhoz a minősített adatokhoz, amelyeken az AH állásfoglalása és javaslata alapult; a döntések tehát olyan titkosított információkra épültek, amelyeknek a lényegét sem közölték az érintettel.
Az ügy előzménye, hogy PQ keresetei nyomán a Szegedi Törvényszék korábban már a letelepedési engedély megtagadása miatt az Európai Unió Bíróságához fordult. A Bíróság a NW és PQ (Minősített adatok) egyesített ügyben kimondta, hogy az olyan eljárások, amelyekben minősített információkra hivatkozva, érdemi bírói kontroll nélkül vonják meg az uniós polgár gyermekét nevelő harmadik országbeli állampolgár tartózkodási jogát, ellentétesek az uniós joggal. A jelen Bukla-ügyben a Szegedi Törvényszék ismét előzetes döntéshozatali kérelmet terjesztett elő, ezúttal a kiutasítási eljárás vonatkozásában, és arra keresett választ, miként kell az NW és PQ ítéletben megfogalmazott eljárási garanciákat a visszatérési, illetve kiutasítási döntésekre alkalmazni.
A Bíróság előtt alapvető kérdésként merült fel, hogy miként érvényesül az uniós polgárság „lényegi jogainak” védelme akkor, ha a kiutasítással érintett személy olyan harmadik országbeli állampolgár, aki egy tagállamban élő, uniós polgár gyermekét neveli. A kérdés a Zambrano-ügy vonalába illeszkedett: azt kellett vizsgálni, kötelezi-e az uniós jog a hatóságokat annak ellenőrzésére, hogy a kiutasítás ténylegesen arra kényszerítené-e az uniós polgár gyermeket, hogy elhagyja az Unió területét, például azért, mert az érintettek között függőségi viszony áll fenn. Emellett az is felmerült, összeegyeztethető-e az uniós joggal az a nemzeti szabályozás, amely nemzetbiztonsági okból kizárólag egy szakhatóság – az AH – kötelező erejű, indokolás nélküli állásfoglalására alapítja a kiutasítási határozatot, anélkül hogy a döntéshozó hatóság saját hatáskörben vizsgálhatná az egyedi körülményeket és az arányosságot. Ugyancsak kérdés volt, hogy összeegyeztethető-e az uniós joggal az a rendszer, amely megakadályozza, hogy az uniós polgár családtagja megismerje a határozatot alátámasztó indokok lényegét, illetve hogy a minősített információkat közigazgatási vagy bírósági eljárásban felhasználják. A Szegedi Törvényszék azt is megkérdezte, elegendő-e a tisztességes eljárás biztosításához az ügyész olyan közreműködése, aki hozzáfér ugyan a minősített adatokhoz, de azok tartalmát az érintett érdekében nem közölheti, továbbá, hogy a kiutasítás bírósági felülvizsgálatát végző bíróságnak rendelkeznie kell-e hatáskörrel a minősítés jogszerűségének vizsgálatára, illetve a minősített adatokhoz való hozzáférés engedélyezésére.
A Bíróság először megerősítette, hogy a NW és PQ ügyben a tartózkodási engedély visszavonására megfogalmazott eljárási követelmények mutatis mutandis alkalmazandók a kiutasítási eljárásokra is. Ebből az következik, hogy a nemzeti hatóságoknak biztosítaniuk kell: az olyan harmadik országbeli állampolgárra vonatkozó kiutasítási határozat, akinek uniós polgárral fennálló családi kapcsolata a hatóságok előtt ismert, ne vezessen oda, hogy az uniós polgár az Unió területének elhagyására kényszerüljön. E célból különösen azt kell megvizsgálniuk, fennáll-e az érintettek között függőségi viszony. A Bíróság ezzel világossá tette, hogy a kiutasítás nem kezelhető pusztán migrációs vagy nemzetbiztonsági kérdésként: az uniós polgársághoz kötődő jogokat, különösen a gyermek Unióban való tartózkodásának jogát, a döntés érdemi mérlegelése során figyelembe kell venni, és azokat az arányosság elvének megfelelően kell összevetni a nemzetbiztonság védelméhez fűződő érdekkel.
A Bíróság kimondta azt is, hogy az uniós joggal – a hatékony jogvédelemhez való joggal, a tényleges érvényesülés elvével és a megfelelő ügyintézés általános elvével – ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely a hatóságokat arra kötelezi, hogy kizárólag az AH kötelező erejű, indokolás nélküli állásfoglalása alapján hozzanak nemzetbiztonsági okokra hivatkozó kiutasítási határozatot uniós polgár családtagjával szemben. Az ilyen szabályozás kizárja, hogy a döntéshozó hatóság valóban megvizsgálhassa a releváns egyedi körülményeket, különösen a családi életet és a függőségi viszonyt, valamint hogy maga mérlegelje határozata arányosságát. Az ítélet ebben a körben megerősítette, hogy még nemzetbiztonsági kockázat esetén is biztosítani kell a döntéshozó szerv számára az érdemi mérlegelés lehetőségét; az uniós joggal nem egyeztethető össze az a gyakorlat, amely automatikusan, egy indokolás nélküli minősített vélemény alapján kötelező kiutasítást eredményez.
A minősített adatok kezelését illetően a Bíróság külön hangsúlyozta, hogy ellentétes az uniós joggal az a szabályozás, amely megakadályozza, hogy az uniós polgár családtagja megkapja a kiutasítási határozatot alátámasztó indokok lényegét, és amely nem teszi lehetővé e minősített információk felhasználását közigazgatási vagy bírósági eljárásokban. Ez a megoldás sérti a tényleges érvényesülés elvét, mert ellehetetleníti az uniós jogból eredő jogok hatékony érvényesítését; sérti a megfelelő ügyintézés általános elvét, mert hiányzik a döntések átlátható és ellenőrizhető indokolása; és sérti a hatékony jogorvoslathoz való jogot is, mivel az érintett nem tudja megérteni és vitatni a vele szemben hozott intézkedés lényegi indokait. A Bíróság kifejezetten rámutatott arra is, hogy az ügyész olyan fellépése, aki ugyan hozzáfér a minősített adatokhoz, de azok tartalmát az érintett javára nem közölheti, önmagában nem elegendő az érintett jogainak védelméhez. A pusztán „titkos ügyészi kontroll” nem helyettesíti a tisztességes eljárás lényegi elemét: az érintettnek legalább a döntés indokainak lényegét ismernie kell, megfelelő korlátozások mellett.
Ugyanakkor a Bíróság azt is rögzítette, hogy az uniós jog nem követeli meg, hogy a kiutasítási ügyekben eljáró bíróság vizsgálja a minősítés jogszerűségét, vagy hogy engedélyezze a minősített adatokhoz való teljes körű hozzáférést. A bíróságnak azonban képesnek kell lennie arra, hogy következtetéseket vonjon le abból, ha az illetékes hatóságok megtagadják a határozatuk indokolásának és az azt megalapozó bizonyítékoknak a közlését, és hogy a jogszerűséget kizárólag az elé terjesztett indokok és bizonyítékok alapján vizsgálja. Ennek alapján akár az is megállapítható, hogy a döntés jogellenes, mert nem tartalmazza a szükséges indokolást vagy nem tesz eleget a tisztességes eljárás követelményeinek.
Szerző: Szalai Anikó
Ügyszám: C‑26/25, Bukla, 2026. július 16-i ítélet, ECLI:EU:C:2026:593
