Ha a tágabb európai jövő vonatkozásában arra a kérdésre keressük a választ, hogy merre tart az Európai Unió, akkor ezen erőfeszítés célja nem az öncélú múltidézés, hanem az, hogy a jelenbeli tájékozódást segítve előre tekintsünk, merre is tartunk. Kezdésként azonban mégis a múltból merítenék, egészen pontosan Charles Dickens: Két város regénye című, 1859-ben megjelent művéig – pontosabban annak Karinthy-féle magyar fordításáig – visszanyúlva. A fordító kötethez írt előszava arra világít rá, hogy a két város (London és Párizs) kétféle európai nézőpontot tükröz, történelmünk egyik legviharosabb korszaka: a francia forradalom idején. Szenvedés, összeomlás, valamint gőg és fölény állnak egymással szemben. Ezen nézőpontokat nagyon is jól ismerjük, s közülük talán az egyik fájóbb a Brexit utáni Európában. Ismerősek azok az érzések is, amelyeket Karinthy említ, elég csak a mindennapi politikai és jogi pengeváltásokra gondolnunk az Unió intézményei és a tagállamok között. Európa és az Unió jövője szempontjából azonban nagyon beszédesek a könyv magyar fejezetcímei is: „Vissza az életbe”, „Aranyfonál” és „Vihar nyomában”. Európa ugyanis jelenleg egy „vihar nyomában”, válságok hosszú sorát követően dolgozik azon, hogy megtalálja útját „vissza az életbe”. Sokféle út lehetséges, de jó, ha van pár „aranyfonál”, amely mértéket és utat mutat. Véleményem szerint az Európai körkép célja is hasonló.
Ha az elmúlt egy év történéseire tekintünk, akkor kirajzolódnak előttünk azon viharok kontúrjai, amelyek jelenleg nyomasztják az integrációt, de azok az aranyfonalak is, amelyek segíthetnek az Uniónak megtalálni útját „vissza az életbe”. Továbbra is viharos vitákat szolgáltatnak az ún. alkotmányos identitás és leágazásai, az EUSZ 4. cikk (2) bekezdésének kapcsán. Főként a pénzügyi és költségvetési területen, az igazságszolgáltatás, vagy éppen a nemzetbiztonság és adatvédelem vonatkozásában vetődött fel legújabban az identitás kérdése. Véleményem szerint az Unió jövőjét kétségkívül az fogja meghatározni, hogy mi lesz a 4. cikk (2) bekezdés sorsa. Tudniillik mennyire érvényesül majd a gyakorlatban a tagállamok alkotmányos és politikai berendezkedéséhez inherensen kapcsolódó és lényegi állami funkcióikkal összefüggő nemzeti (alkotmányos) identitás tisztelete az uniós intézmények részéről az uniós jog alkotása és érvényesítése szempontjából.
A német Alkotmánybíróság (AB) hajója is viharos vízre sodródott, amikor 2020 májusában egy uniós intézmény döntését hatáskörtúllépőnek (ultra vires) minősítette, és ezzel egyes vélemények szerint tulajdonképpen lépéseket tett Németország Unióból való kilépése(Dexit) felé. Mások úgy fogalmaztak, hogy nem látszik az a „gombafelhő”, amelyet az úgynevezett PSPP döntésben foglalt alkotmányjogi referenciák ígértek. A tagállamok alkotmánybíróságai az elmúlt egy évben mégsem hozták meg a kilépésüknek „megágyazó” döntések sorozatát. Idén viszont a francia alkotmányos gondolkodás új mederbe terelte az „identitás-vitát”, a pénzügyi és költségvetési kérdések felől adatvédelmi, nemzetbiztonsági irányba. Egy 2018 óta húzódó adatvédelmi és nemzetbiztonsági tárgyú, de hírközléssel és magánszféravédelemmel is összefüggő „saga” szövedékében egy 2020 októberben meghozott EUB döntéssel szemben a francia kormány is ultra vires-t kiáltott. Az eljárásban nyolc tagállam is azzal érvelt az Európai Unió Bírósága (EUB) előtt, hogy a hírszerző szolgálatok tevékenységei a közrend fenntartásához, a nemzetbiztonság védelméhez és az állam területi integritásának biztosításához (kizárólagos hatáskörükhöz) kapcsolódnak. Ezek pedig mint az EUSZ 4. cikk (2) bekezdésének harmadik mondata által is védett lényegi, alapvető állami funkciók. Mindez a másik nagyon fontos aranyfonala lesz annak a vihar utáni rendeződésnek, amely jogi értelemben visszavezetheti az Európai Uniót az életbe. A döntés megszületését követően a Frexit is említésre került, de messze nem akkora vehemenciával, mint a korábbi német ügy kapcsán.
Fotó: ULI DECK / DPA / dpa Picture-Alliance
Ha már lényegi állami funkciókról beszélünk akkor első látásra az igazságszolgáltatás is ilyennek tűnik mindenki számára, de még így is számos olyan terület van, ahol az egyes tagállamok vitában állnak az EU intézményeivel. Épp a francia forradalom idei évfordulóján tette le kézjegyét a lengyel Alkotmánybíróság is ezen a területen, rögtön a Polexit „címkéjét” kiérdemelve, bár a döntéssel keletkezett vihar nem látszik elülni, hiszen egy újabb orkán szele csapta meg az európai alkotmányjoggal foglalkozó szakemberek és kutatók arcát a 2021. október 7-én az EU jog elsőbbségével kapcsolatos lengyel alkotmánybírósági állásfoglalás okán – de erről majd később, egy másik írásban. A Lengyelországgal szemben folyó uniós kötelezettségszegési eljárások összefüggései között került elő az a nemzeti alkotmányjoggal összemérendő kérdés, hogy vajon ultra vires jár-e el az EU Bírósága, ha az igazságügyi reform vizsgálata keretében arra kötelezi a tagállamot, hogy a bíróságai szervezetére és működésére, valamint az előttük folyó eljárások menetére vonatkozóan ideiglenes intézkedéseket tegyen. (A konkrét ügyben az ún. fegyelmi tanács működéséről volt szó.) Ez az AB döntés azért is nagyon fontos jogi értelemben is, mert az látható, hogy az alkotmányos identitásra és a lényegi állami funkciókra való korábbi lengyel hivatkozások sikertelenek maradtak, így új kitörési pontra van szükség, amely úgy tűnik, hogy a TEU 4. cikk (3) bekezdésébe foglalt lojális együttműködés elvének tagállami értelmezése (lesz), bár az egyelőre nyitott kérdés, hogy az október 7-i döntés ténye miként minősíti majd a lojalitás-vita lengyel olvasatát európai szemmel.
Mindettől függetlenül azonban a lojális együttműködés kerete talán egy olyan rendszer lehet a jövőben, amely alkalmas lehet arra, hogy az uniós aktusokkal összefüggő jogi nézeteltérések alkotmánybírósági vizsgálatán keresztül rendezze a függő jogi nézeteltéréseket a tagállamok és az Unió között. A lojális együttműködés elvének alkotmánybírósági értelmezése pedig szükségessé teheti az EUB és a nemzeti alkotmánybíróságok viszonyának átgondolását is. A németeknél a „fordított Solange” szabály után már a „fordított előzetes döntéshozatali eljárás” lehetősége is felmerül, amelynek értelmében az uniós jog nemzeti alkotmánnyal és alkotmányjoggal való összefüggéseiben az EU Bíróságának kellene a nemzeti alkotmánybíróságok felé előzetes kérdést intéznie, hiszen ahogy az EU jog autentikus értelmezője az EU Bírósága, úgy a nemzeti alkotmányé pedig a tagállami alkotmánybíróságok. Erre az elképzelésre illeszkedik szépen az a gondolat, amelyre – mély igazsága folytán – sokszor hivatkozom. Kukorelli István professzor úr szerint az Unióban helye van a szuverenitást védő filozófiának is, de a tagállami és az uniós jogrendszer egymást formáló hatásmechanizmusainak kétirányúaknak kell lenniük, mert – véli Kukorelli – így leszünk csak a helyünkön Európában.
Még egy nagyon zavaros viharról kell szót ejteni, amely még csak most kezdődik ugyan, de könnyen eltévedünk benne, ha nincs a kezünkben aranyfonál. Ez nem az intézmények nézeteltéréseihez kapcsolódik elsődlegesen, hanem a legféltettebb alapjogokhoz, a szabadsághoz, a véleménynyilvánításhoz, mégpedig az online térben. Az erős tagállamokra épülő unió jövőképnek (s alternatíváinak is) számolnia kell azzal, hogy Európa digitális jövője csak erős digitális államokon nyugodhat. Ezekben pedig meg kell teremteni a hagyományos értelemben vett lényegi állami funkciók, pl. igazságszolgáltatási rendszerek és jogorvoslatok helyét, s azokat adaptálni kell az online platformszolgáltatók világára. Azért van erre szükség, mert ezek a szolgáltatók mintha maguk is szépen lassan „digitális államokká” fejlődének, saját valutával, döntéshozatali rendszerrel, közösségi terekkel és együttélési szabályokkal. Ezek részeként olyan parallel folyamatokat és eljárásokat hoznak létre, melyekben a meghozott döntések –Koltay András médiajog-kutató szavaival – „nem átláthatóak és mentesek minden jogállami eljárási garanciától”. Vannak európai választörekvések, mint például a Digital Services Act tervezete, és vannak természetesen tagállami reakciók, amelyek egyensúlyát és egymás mellé vagy egymásra épülését kell egyensúlyba hozni a jövőben. Egy alkotmányjogász szemével talán ez tűnik az európai digitális jövő egyik legkomolyabb feladatának.
Bárhogy is alakuljon Európa jövője, jelenünkre is még mindig igazak Dickens alábbi sorai: „Azok voltak a legjobb idők; azok voltak a legrosszabb idők. A bölcsesség kora volt az; meg a bolondság kora. A hit korszaka; a hitetlenség korszaka. A Világosság ideje; a Sötétség ideje. A remény tavasza; a kétségbeesés tele. Előttünk volt még minden; nem volt már előttünk semmi. Mind egyenesen a Mennyországba indultunk; vagy ellenkező irányba. Röviden: annyiból volt az a kor a miénkhez hasonlatos, hogy leghangosabb nagyságairól – jóban-rosszban – csak áradozó szuperlativuszokban szabadott beszélni.” Nézőpont kérdése, hogy a mai Európát – ezúttal német Leibniz-i szemmel – a „legjobb időkként”, a létező világok legjobbikának tekintjük, vagy nem vagyunk optimisták, és a „legrosszabb időket” féljük és éljük – jogi, politikai, kulturális érvrendszereinket ehhez a mércéhez igazítva. Megközelíthető Európa víziója úgy is, hogy kinek és kiknek szabad csupán „áradozó szuperlativuszokban” beszélni a kor leghangosabb nagyságairól – esetünkben akár Európáról, és mely vélemények vannak kisebbségben. A kötet, amelynek apropóján ezen írás született nem áradozó szuperlatívuszokban beszél Európáról, de lesújtó kritikát sem fogalmaz meg azzal kapcsolatban. Objektív elemzéseken keresztül igyekszik körképként bemutatni, hogy az egyes vizsgált országokban mely problémákról, milyen szakmai és társadalmi helyzetkép lehet az, amely számukra „aranyfonálként” szolgál, hogy „vihar után” megtalálhassák útjukat „vissza az életbe”.
Szerző: Sulyok Márton
A cikk eredetileg megjelent itt:
https://corvinak.hu/vilag/2021/10/20/europa-jovojenek-dickens-i-meghatarozoi
Elindult a strasbourgi bíróság híreinek első évada