A Magyar Jogász Egylet meg kívánja indítani sorozatát, amelyben lehetőséget biztosít arra, hogy példaértékű jogász életpályák bemutatásra kerüljenek a honlapunkon.
Örömünkre szolgál, hogy a Magyar Jogász Egylet Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei területi szervezet elnöke, Dr. Kozma Istvánné Dr. Váradi Katalin megtisztelt írásával, és felhatalmazott arra, hogy színes életpályájáról készített interjút megosszuk érdeklődő olvasóinkkal.
Szép kerek szám, több mint egy emberöltő. Hogy kezdődött a pályaválasztása, miért döntött a bírói pálya mellett, hiszen lehetett volna ügyvéd, ügyész, közigazgatási dolgozó?
10 gyerekes iparos családból, a Hajdú-Bihar megyei Balmazújvárosból származom. A családban nem volt elődeink között jogász, tehát teljesen ismeretlen szakmát választottam, amikor jogi egyetemre jelentkeztem. Szegeden tanultam és 1970-ben végeztem. Kiváló professzorok tanítottak köztük volt dr. Antalffy György dékán, dr. Tokaji Géza a büntetőjog, dr. Kemenes Béla a polgári jog, dr. Pólay Elemér a római jog, dr. Kovács István államjog, dr. Both Ödön jogtörténet, dr. Horváth Róbert statisztika, dr. Nagy Károly nemzetközi jog professzorai.
Az egyetem elvégzése után kizárásos alapon döntöttem a bíróság mellett, a nyári szakmai gyakorlatok után. Nem akartam ügyész és közigazgatási alkalmazott lenni. Az ügyész abban az időben szigorú utasítások alapján járt el. Az ügyvédi pálya abban az időben belterjes volt, nehéz volt bejutni egy munkaközösségbe, másrészt riasztott az ügyfélnek való kiszolgáltatottság. Akkor úgy ítéltem meg, hogy az ügyvéd az, aki pénzért hazudik. Bezzeg a bíró, az csak a lelkiismeretének és a jogszabályoknak van alárendelve. Foglalkozást választottam, amiből később lett hivatás, bár lehet, hogy igaza volt egyik másik ülnökömnek, hogy bírónak születtem? Ezzel azért nem értek egyet, mert csak a költő születik, a bíróvá váláshoz évek munkája és tapasztalata szükséges.
Hogy válik bíróvá a 25 éves jogot végzett ember?
Sok tanulás, a tanultak gyakorlattá transzformálása. A tanulás alatt azt értem, hogy mindenkitől: vádlottól, védőtől, tanútól, szakértőtől, gyűjteni a tapasztalatot. A félfogadásokon és a panasznapokon meghallgattuk az emberek jogi problémáit, kérdezni tanultunk, megérteni gondolataikat, megoldásokat javasoltunk. Tárgyalásokon vettünk részt, konkrét ügyeket kellett megoldani, hasonló eseteket tanulmányoztunk, jogeseteket ismertünk meg. Vizsgázni kellett, majd ismét tanulni. A kinevezés után a konkrét ügyeket kellett megtanulni, és a megoldáshoz szükséges joganyagot, bírói gyakorlatot. Közben magunkat „bíróvá építeni”. A bírói arculat kialakítása: elfogulatlannak látszó – nem csak elfogulatlan-viselkedés, jó vagy rossz tapasztalat elemzése, hibák kijavítása, saját magatartásunk vizsgálata. Tudatos szellemi és közben érzelmi lelki alakulás. Egész életre szóló feladat.
Legfontosabb számára az Igazság, erre esküdött, másrészt a törvények betartása és a bátorság: az igazság kiderítése és kimondása sokszor terhes kötelezettség, valakinek mindig fáj. Fontos a türelem, a megfigyelés, logikus gondolkodás és végül a döntési készség. Szervezeti keretek között, szabályozott feltételek mellett tanulja meg az ember a bíráskodást, eltelik pár év fogalmazóként vagy titkárként, mire a pulpitus közepén bíróként ülhet.
Hol és milyen ügycsoportban tárgyalt, hogy alakult a szakmai karrierje?
1972-ben nevezett ki dr. Korom Mihály miniszter – majd egy hónap múlva „bíróvá választott” az Elnöki tanács – egy Alkotmánymódosítás folytán.
Fehérgyarmaton kezdtem ítélkezni, polgári és büntető ügyszakban. Kis bíróságon mindenféle ügyet kellett tárgyalni, ez szakmailag jó iskola volt.
1976-ban a nyíregyházi Járásbíróságra helyeztek át és itt rövid polgári „hátralék feldolgozás” után végleg büntető ügyszakot választottam. Úgy gondoltam a büntető jog a könnyebb, a vénámban van, míg a polgári jog széles, hatalmas joganyag, hatalmas feladatnak tűnt. Úgy jártam, mint Babits Jónása, „most már tudom uram, hogy nincs mód futni tőled, mert aki nem akar szenvedni kétszer szenved”.
Igen a büntető ügyszak erős lelket, jó idegeket kíván. Nem szabad együtt sírni a sértettel, nem szabad haragudni, utálni vagy gyűlölni a vádlottat. De bárhogy is védekezik a bíró, igyekszik kívül maradni, távolságot tartani a tárgyalások közben: az ügy, az emberi nyomorúság, a sok szenvedés behúzza, érzelmileg nagyon igénybe veszi. Ezt el kell viselni éveken keresztül – együttérzéssel, megértéssel, szigorral, méltányossággal – mikor mire van szükség.
Nyíregyházán előbb a Járásbíróságon, majd 1983-tól a Megyei Bíróságon dolgoztam – a legsúlyosabb élet elleni bűncselekményeket tárgyaltam és büntetés végrehajtási csoportot vezettem.
1990 előtt létezett halálbüntetés, a legsúlyosabb élet elleni bűncselekményt elkövetőket lehetett halálra ítélni. Volt-e ilyen ügye, kellett-e kiszabnia ezt a súlyos büntetést?
Egyszer kerültem szembe a halálbüntetés kiszabásának lehetőségével. Négy okból is súlyosabban minősülő emberölés volt az ügy tárgya.
Nem a konkrét ügyet tanultam meg előbb, hanem a halálbüntetés kiszabásának feltételeit. Mikor kell és lehet kiszabni. A Btk. parlamenti vitáját, sok tudományos cikket, a Legfelsőbb Bíróság ítéleteit, a szomszéd megyékben hozott ítéleteket tanulmányoztam és ekkor már tudtam, hogy mi a halálbüntetés kiszabásának feltétele. Fel kellett tárni és mérlegre kellett tenni az elkövető egész életét, a tettet és a következményeket. Van-e remény az elkövető megváltozására vagy a társadalom védelme érdekében ki kell őt iktatni az élők közül. És nem akárhogyan, hiszen a bíró jelenlétében és az ő szavaira hajtják végre a büntetést. Ez nagyon kemény feltétel.
Nem ítéltem halálra a 25 éves, apját és nagyanyját megölő fiatalembert, életfogytig tartó büntetést szabtam ki (amit a Legfelsőbb Bíróság is helyben hagyott).
Egyik kollégám három sértett megölése miatt a halálbüntetést volt kénytelen kiszabni, egész életében viselte a kivégzés élményét. A büntetőbíró egyik legnehezebb feladata a büntetés kiszabása, nagy felelősség és gond.
Hogy alakult a további szakmai útja?
1989-ben megyei bírósági tanácselnöknek nevezett ki Borics Gyula igazságügyi államtitkár, és 1990-től másodfokon kezdtem ítélkezni két beosztott bíróval. Ez új kihívás volt, csapatban dolgozni, nem ugyanaz, mint egyedül. Adtam magamnak egy fél év próbaidőt – és mivel sikerült – vállaltam és nyugdíjazásomig – 2012. május 31-ig, utolsó tárgyalási napomig ebben a beosztásban dolgoztam.
Akarta-e elhagyni a bírói pályát? Esetleg szeretett volna más jogi területen, más munkakörben dolgozni?
Nem igazán. Felmerült más városban a bírói pályát folytatni, de arra is adódott volna lehetőség, hogy tanárként vagy minisztériumi hivatalnokként folytassam az életem. Egyik ajánlat sem volt igazán nekem való.
Először már az első bírói vizsgálatom után mehettem volna Szegedre. Mind a polgári jogi mind a büntető ítélkezésem elnyerte szakmai feletteseim elismerését és úgy gondoltam, hogy most már taníthatom a gyakorlatot. A Szegedi Egyetemen volt állás, Kemenes Béla professzor szívesen fogadott volna a polgári tanszéken. dr. Kovács István volt a dékán ekkor és vele is beszéltem. Ő viszont rávilágított arra a lényegi tulajdonságomra, hogy nem az elvont tudományok érdekelnek igazán, hanem a gyakorlati jog, és a személyiségemhez jobban való az emberekkel foglalkozás, tehát maradjon inkább a bírói pálya. Másrészt egy tanársegédnek még kevesebb volt a fizetése, mint egy bírónak és ekkor már családos voltam, férjem és gyermekem volt.
Az anyagiak úgy befolyásolták a bírói pályámat, hogy amikor ezt a pályát választottam, tudtam, hogy alacsony fizetésem lesz és soha nem leszek gazdag jogász.
A függetlenségemért fizetni kellett. Bíró lehettem, szabadon, a lelkiismeretem és a törvények alapján ítélkezhettem, de aki bírónak ment 1972-ben az tudta, hogy anyagilag szegény pályát választott.
Másodszor 1988 márciusában merült fel a pálya elhagyásának lehetősége, ekkor az Igazságügyi Minisztériumba hívtak csoportvezetőnek, hivatalnok lehettem volna. Nagy csábítás volt, a minisztérium vevő kijelölési joga alapján a Római parton épült lakást kaptam volna. De a férjem már több éve ügyvéd volt, és nem vállalta a Budapestre költözést, új klientúra kialakítását.
Maradtunk, de szinte azonnal megkaptam az „évszázad bűnügyét”- így nevezte Vathy Ákos akkori főnököm. Én tárgyalhattam a debreceni Megyei KISZ Bizottság titkárának, gazdasági vezetőinek bűnügyét. Ez volt az első olyan ügy, amelyben köztörvényes bűncselekmények miatt bíróság elé állították a pártállami vezetőket. Ekkor derült ki számomra, hogy az ítélkezés nagyon fontos számomra. Szinte azonos napon kaptam az áthelyezési felkérést és a bűnügy aktáját- és alig vártam, hogy hozzáfoghassak az akta tanulásához.
Mit tekint kihagyott lehetőségeknek a karrierjében, voltak-e ilyenek a pályája során?
Igen voltak. Az első a rendszerváltás után közvetlenül 1990 nyarán.
Antal József kormányzása idején a régi vezetők helyett újakra volt szükség, akkor engem is felkeresett Balsai miniszter úr bíró-megbízottja, aki engem ismert, mint bírót és megkérdezte, hogy akarok-e megyei bírósági elnök lenni. A férjem ügyvéd volt, én úgy gondoltam nem fér össze a kettő, így nem vállaltam.
Akkor még úgy gondoltam, hogy szakmai vezető szeretnék lenni, és a kollégiumvezetők – hatalommegosztás elve alapján – majd tudják befolyásolni az elnöki túlhatalmat is.
A kollégiumvezetői pályázatomat azonban 1992-ben elutasította az igazságügyi miniszter, mert fülébe jutott az ő, elnököket kinevező gyakorlatával kapcsolatos nyers, kritikus kijelentésem. A mostani bírók keveset tudnak arról, hogy akkor milyen harcok folytak a véleményező bírák és a kinevező igazságügyi miniszter között a kinevezendő elnök megítélése miatt.
Aztán rájöttem, tévesen ítéltem meg az elnök szerepét, hatását az egész szervezetre és úgy gondoltam többet tehetnék a XXI. század igazságszolgáltatásáért, mint elnök, ezért megpályáztam a megyei elnöki funkciót 1996-ban. Az elképzeléseim és terveim viszont nem feleltek meg az akkori miniszter kívánalmainak, ezért mást nevezett ki.
Később lehetett volna Debrecenbe az Ítélőtáblára pályázni, de nem feleltek meg nekem a pályázati feltételek, a kiválasztás szinte előre meghatározott volt a debreceni bírókból.
Ezek a kudarcok, vagy elmulasztott lehetőségek hogyan csapódtak le önben, hogy könyvelte el?
Ezek a kudarcok szerencsére nem viseltek meg, hiszen az maradhattam, és ott adhattam tudásom legjavát, ahol már korábban is bizonyítottam. Ez így alakult, maradtam, aki voltam, bíró. Nem vezető, hanem közkatona.
Mit tekint szakmai sikereinek, voltak-e olyan feladatai, amelyek fontosak lettek életében?
A debreceni Jogi Karon több éven át óraadó tanárként működtem, a bíróságon mint első és másodfokú tanácselnök fogalmazókat oktattam, a fiatal bírák instruktora voltam.
Mindig érdekelt a közösségem, a nemzetem, a világ sorsa.
Szakszervezetben, jogászszövetségben különböző feladatokat láttam el. A rendszerváltás előtt a gyülekezési, egyesületi törvények, a párt törvény, az alkotmánytervezet társadalmi vitájában nagy lelkesedéssel részt vettem.
1988 júliusában kinevezték Kulcsár Kálmán professzor urat igazságügyi miniszternek. A bírói önkormányzatról, a jogállamról tőle hallottam először, elképzeléseivel, az egész igazságszolgáltatás megreformálásával maximálisan egyetértettem.
Az ő javaslatára 1989. április 14-én kinevezett Németh Miklós miniszterelnök a koncepciós perek felülvizsgálatára alakított jogász történész bizottság tagjává. Április 26-án sok bíró és ügyész ügyvéd kollégával együtt esküt tettünk az igazság feltárására és megkezdtük a kutatómunkát.
Én a Szabolcs-Szatmár-Beregi és Szolnok megyei 1945-1956 közötti büntető aktákat vizsgáltam, állam elleni, közrend, közellátási és más bűncselekményeket. Elvégeztük az „igazságszolgáltatás lelkiismeret vizsgálatát” – ahogy Kulcsár Kálmán nevezte.
1990 februárra befejezte a bizottság a munkáját és a parlamentben ünnepélyesen megtörtént a bocsánatkérés a nemzettől – elismerése a bűnöknek és kártalanítás ígérete – március 14-én.
1989. április 19-én Kulcsár Kálmán miniszter felkért, hogy vegyek részt az Ideiglenes Bírói Tanács munkájában tagként. „Az igazságszolgáltatás tervezett reformját követően az új bírósági szervezetben az igazgatás demokratizmusát, a vezetés ellenőrzését a bírák által választott testületek biztosítják. A Tanács véleményező és tanácsadó jelleggel részt vesz a bíróságokkal kapcsolatos döntések meghozatalában”.
Azt nem tudom szavakkal kifejezni, hogy milyen változást hozott az új miniszter, de úgy éreztem, hogy „megdöntöttük az elnökök diktatúráját”, akik, ha bele akartunk szólni a bíróságokat érintő kérdések eldöntésébe, vagy véleményt nyilvánítottunk, megkaptuk, eredj ítélkezni ahhoz értesz, az igazgatást hagyd meg nekünk.
Másrészt azt is mondták a megyei elnökök, hogy „Kulcsár Kálmán úgy korlátozza saját hatalmát, ahogy akarja, de mi – az elnökök – egy jottányit sem engedünk.” (Csak annyit akartak megengedni a bírói tanácsnak, hogy a bírák fegyelmi ügyeibe beleszóljanak).
Sikerült létrehozni a bírói tanácsokat, bírói önkormányzatot.
Ilyen lelkes, változásokat hozó időben történt az is, hogy 1989. október 23-án a Nyíregyházi Törvényszéken mi is „kikiálltottuk a köztársaságot.”
A Díszterembe bevittünk egy televíziót, kitűztük a magyar zászlót és 12 órakor, mikor Szűrös Mátyás kikiáltotta a III. Magyar Köztársaságot, mi közfelkiáltással elfogadtunk egy távirat szöveget – Szűrös Mátyásnak, Németh Miklósnak és Kulcsár Kálmánnak címezve a bírói kar és az összes bírósági dolgozó nevében, megköszöntük a jogállamért tett intézkedéseiket és ígértük a további célok megvalósításához való hozzájárulásunkat.
Ön a Magyar Jogász Egylet Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Elnök 2006-tól. Hogy kapcsolódott be az egylet munkájába és milyen tevékenységet lát el Szabolcsban az egylet?
Már a jogelőd Jogászszövetségben a Bírói Tagozat vezetője voltam, majd a rendszerváltás után a Jogász Egyletben is dolgoztam, előbb, mint alelnök majd 2006-tól elnök. Igen sok szép jogásznapi rendezvényt szerveztünk ez idő alatt. Alkotmánybírók, kúriai bírók, helyi és szomszéd megyei jogalkalmazók tartottak előadást népes hallgatóságok előtt.
Sport rendezvényünk a Paragrafus Kupa, már 21 éves, egy teremlabdarúgó bajnokság az összes jogászi hivatásrend részvételével.
Társasági összejöveteleket, bálokat, szakmai vitákat, jogász napokat bonyolítottunk le mindig aktív részvétellel, és központi rendezvényeken vettünk részt.
Köszönet illeti a Jogász egylet mindenkori elnökét (titkárát Benisné dr. Györffy Ilonát), akik mindig támogatták törekvéseinket, rendezvényeinken aktívan részt vettek: Sárközy Tamás éveken keresztül nagy sikerű előadásokat tartott, halála előtt utolsót november 25-én. Nagyon szerette és tisztelte a tagság Máté Gábor professzor urat. A kivételes egyetértéssel megválasztott jelenlegi elnökünk Trócsányi László professzor úr, aki bár csak tavaly lett elnök, már volt Szabolcsban, Nyírbátorban 2021. október 8-án a dr. Kovács István professzor emlékülésen tartott előadást.
Volt-e hivatalos elismerése a teljesítménynek, volt-e része dicséretben, kitüntetésben, és most mik a tervei?
Igen – 1980-ban Kiváló Munkáért kitüntetést kaptam, 2009-ban Juhász Andor Ezüst díjat és 2021. május 27-én (2020. október 12-i határozattal) a Köztársasági Elnök Magyar Érdemrend tiszti Keresztje kitüntetésben részesített „a polgári és büntető jog területén folytatott magas színvonalú, példaértékű munkám elismeréseként”.
2021. szeptember 30-án az Arany diplomámat is megkaptam a Szegedi Tudomány Egyetemen.
Nagy megtiszteltetéssel fogadtam, hogy a Magyar Jogász Egylet a részére végzett társadalmi munkám elismeréseként Szalay László emlékérmet adományozott részemre.
Azt hiszem, míg élek érdekelni fog hazám, a jogász társadalom, a bíróságok sorsa. Tapasztalataimat, bírói életem sokszínű történéseit fogjuk ebben az évben feldolgozni egy kiváló tanítványommal, aki már Phd doktor és egy fiatal titkárral. A Jogász Egylet Szabolcs megyei elnökeként végzem teendőimet, míg fel nem vált egy fiatal és lelkes jogász társam.
Nyíregyháza, 2022. január 30.
dr. Kozma Istvánné dr. Váradi Katalin
