A Kúria Kfv.VI.37.050/2024/10. számú határozatának tényállása szerint az I. r. felperes rendőri segítséget kért a néhai fiával szemben, aki zavart, másokra veszélyes magatartást tanúsított. A megyei rendőrkapitányság helyszínre érkező rendőrei, köztük az I. és II. rendű alperesi érdekeltek intézkedést foganatosítottak a néhaival szemben. A néhai a rendőrkapitányságra történő beszállítás során továbbra is agresszívan viselkedett, és a helyszínre érkező ügyeletes orvos által beadott szedatívum sem eredményezett változást viselkedésében, ezért az I. r. alperesi érdekelt három közepes erejű ütést mért a néhai testére, amely eseménysornak a II. r. alperesi érdekelt szemtanúja volt. A helyszínre érkező mentők ezt követően nyugtatót adtak be a néhainak, akinek légzése leállt és újraélesztése vált szükségessé. A néhait eszméletlen állapotban kórházba vitték, de néhány nap múlva elhunyt.
A néhai szülei, az I. és II. r. felperesek ezt követően panaszt terjesztettek elő a Független Rendészeti Panasztestülethez az alperesi érdekeltek által foganatosított rendőri intézkedésekkel szemben. A Panasztestület állásfoglalásában megállapította a néhai emberi méltósághoz és testi integritáshoz való jogának sérelmét, és erre figyelemmel megküldte a panaszt és az állásfoglalást az Országos Rendőrfőkapitány (a továbbiakban: alperes) részére.
Az alperes a felperesek panaszát elutasította. Határozatának indokolásában kifejtette, hogy a alaptalan volt a felperesek azon állítása, miszerint a jogszerűen és arányosan alkalmazott testi kényszer és bilincselés esetén a néhai által elszenvedett sérülések nem következhettek volna be. Kiemelte, hogy a kamerafelvételek alapján nem állapítható meg, hogy az I. r. alperesi érdekelt ütései mire vagy kire irányultak. Megállapította, hogy az aktívan ellenszegülő, a rendőrökkel dulakodó néhai lábára mért ütések alkalmazása nem lépte túl a jogszerű erőszak kereteit.
A felperesek keresettel támadták az alperes határozatát. Az elsőfokú bíróság az eljárás során I-II. rendű alperesi érdekeltként perbe állította a néhaire ütéseket mérő, valamint az ezt szemtanúként figyelemmel követő rendőröket. Ezen kívül a keresetlevél benyújtását követően az ügyészség vádat is emelt az I. r. alperesi érdekelttel szemben hivatalos eljárásban elkövetett bántalmazás és könnyű testi sértés, míg az II. r. alperesi érdekelttel szemben bűnpártolás bűncselekménye miatt, az eljáró büntetőbíróság ugyanakkor az alperesi érdekelteket jogerősen felmentette a vádak alól.
Az elsőfokú bíróság a felperesek keresetét elutasította. Ítéletének indokolása szerint az igazoltatás, illetve a testi kényszer és bilincs alkalmazása jogszerű és arányos volt, így a néhai emberi méltósághoz és testi integritáshoz való joga nem sérült. A bíróság elfogadta az alperesi érdekeltekkel szemben indult büntetőeljárásban beszerzett szakértői véleményben foglaltakat, amely szerint a leírt sérülések az intézkedésből eredeztethetőnek és arányosnak tekinthetők. Az alperesi érdekeltek által alkalmazott testi kényszer és bilincselés a néhai ellenszegülésének letörése érdekében történt, így nem állapítható meg, hogy az alperesi érdekeltek jogszerűtlenül jártak volna el.
A jogerős ítélettel szemben a felperesek terjesztettek elő felülvizsgálati kérelmet. Ebben kifejtették, hogy az elsőfokú bíróság nem merítette ki keresetüket, mivel nem foglalt állást abban a kérdésben, hogy jogsértő volt-e a mentők kihívásának késedelmessége. Állították továbbá, hogy a jogerős ítélet okszerűtlen, megalapozatlan, indokolása hiányos, mérlegelése pedig téves. Kifejtették, hogy a néhaival szemben alkalmazott testi kényszer jogalap nélküli, jogszerűtlen volt, függetlenül attól, hogy az ütés hol találta el a néhai testét. Hivatkoztak arra is, hogy a néhai részére megfelelő orvosi ellátást kellett volna biztosítani. Végül vitatták, hogy az alperesi érdekeltek perbeállításának helye lett volna.
A Kúria a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot új eljárás lefolytatására és új határozat hozatalára utasította.
Végzésének indokolásában egyrészt megállapította, hogy az elsőfokú bíróság nem merítette ki a felperesek keresetét, ezáltal megsértve a közigazgatási perrendtartásról szóló 2017. évi I. törvény (a továbbiakban: Kp.) 86. § (1) bekezdését. A felperesek ugyanis panaszukban kifogásolták az orvosi ellátás igénybevételének késedelmességét, valamint keresetükben is vitatták az alperesi határozat erre vonatkozó megállapításait, ennek ellenére a bíróság erre vonatkozóan semmilyen megállapítást nem tett az ítéletben, és kizárólag az egyes intézkedések alkalmazásának jogszerűségét vizsgálta.
A Kúria másrészt az alperesi érdekeltek perbeállítása kapcsán a Kp. 20. § (1) és (6) bekezdéseire hivatkozással kiemelte, hogy a közigazgatási ügy tárgya alapvetően az a közigazgatási cselekmény, amelyet a közigazgatási szerv megvalósít. A közigazgatási szervvel szolgálati jogviszonyban álló személynek e körben nincs közvetlen felelőssége, vele szemben legfeljebb más, elkülönült eljárások lefolytatásának lehet helye. Ennélfogva a hatósággal szolgálati jogviszonyban álló személyeknek természetes személyként nincs közvetlen jogi érdekeltségük a hatósági döntés jogszerűségének vitatására irányuló közigazgatási perben, még akkor sem, ha a hatóság nevében ők valósították meg az eljárási cselekményt.
A Kúria szerint ebből következően a rendőri szervvel szolgálati jogviszonyban álló I. és II. r. alperesi érdekeltek hivatalból történő perbeállításának a Kp. 20. § (6) bekezdése alapján nem volt helye, mivel e személyek perben állása a közigazgatási jogvita rendezése érdekében szükségtelen. Amennyiben pedig a perbeállítás már megtörtént, e személyek perből való kizárásának lett volna helye a Kp. 21. § (5) bekezdése alapján. Az alperesi érdekeltek ugyanis jelen ügyben közvetlen jogi érintettséggel nem rendelkeztek, szerepük legfeljebb a bizonyítási eljárásban lehetett volna akként, hogy tanúvallomásukkal hozzájárulhattak volna a tényállás feltárásához.
A Kúria végzésében foglaltak fontos iránymutatást jelenthetnek az Kp. érdekelt-fogalmának elemzéséhez. Amellett, hogy a végzésben kifejtett jogértelmezéssel elviekben egyetértünk, szükségesnek tartjuk jelezni, hogy a végzés nem teljesen konzekvensen kezeli az ügyben résztvevő személyek eljárási pozícióját. A határozat elvi tétele ugyanis a hatósággal szolgálati jogviszonyban álló személyek érdekelti pozíciójának kizártságáról szól, a konkrét ügyben azonban nem a perben támadott hatósági döntést meghozó hatósággal szolgálati jogviszonyban álló személyek kerültek érdekeltként perbeállításra. Ennek oka a rendészeti panaszügyek sajátos szabályozási logikája. Az ilyen ügyek sajátossága, hogy a rendőrség által foganatosított hatósági intézkedés nem támadható meg közvetlenül a közigazgatási bíróság előtt, hanem az érintettnek először panaszt kell tennie a hatáskörrel rendelkező rendőri szervnél. A rendőri szerv, jelen ügyben az Országos Rendőrfőkapitány, a panaszt hatósági eljárásban bírálja el, és az ezt lezáró hatósági döntés támadható meg közigazgatási perben. Jelen ügyben az I. és II. r. alperesi érdekeltek nem a közigazgatási per tárgyát képező, a panaszt elbíráló hatósági döntést meghozó Országos Rendőrfőkapitánnyal, illetve az Országos Rendőr-főkapitánysággal álltak szolgálati jogviszonyban, hanem a hatósági (rendőri) intézkedést foganatosító, azaz a „bepanaszolt” rendőri szervvel. Ekként álláspontunk szerint a végzésben szereplő elvi tételt helyesen úgy kell érteni, a rendőri intézkedést megvalósító hatósági közegnek természetes személyként nincs közvetlen jogi érdekeltsége az intézkedéssel szembeni panaszt elbíráló hatósági döntés megtámadása iránt indított közigazgatási perben, így abban az érdekelti státusz sem illeti meg.
Szerző: Kárász Marcell
Hivatkozott döntés: Kúria Kfv.VI.37.050/2024/10.
Regionális Szakmai Nap Kehidakustányban