A Német Szövetségi Legfelső Bíróság (Bundesgerichtshof; továbbiakban: BGH) előtt folyamatban volt felülvizsgálati eljárásban vizsgált ügy tényállásának lényege szerint a terheltet az alapügyet megelőzően gyermekpornográf felvételek készítése és tartása miatt ítélték el. A terhelt óvodákban és gyermekmegőrzőkben dolgozott, bűncselekménye összefüggésben volt munkakörével, ezért a bíróság élethosszig eltiltotta attól, hogy szociális munkásként, szociálpedagógusként, nevelőként, gondozóként vagy gyermekfelügyelőként dolgozzon. A jogerős elítélést követően, már a Covid-pandémia alatt számos nappali gyermekmegőrzőt és óvodát bezártak, ezért a terhelt hirdetéseket adott fel, és magánszolgáltatást nyújtva összesen nyolc családnál tevékenykedett bébiszitterként.
A német büntetőjog szerint a foglalkozástól eltiltás megszegése bűncselekmény [német Btk. (StGB) 145c. § – Verstoß gegen das Berufsverbot], ezért a terhelttel szemben emiatt újból büntetőeljárás indult. A terhelt lakásának kutatását végző nyomozó hatóság indokoltnak tartotta a terhelt mobiltelefonját átvizsgálni, mert alappal feltételezhették, hogy több családnál is bébiszitter lehetett. A privát hirdetéseit és online kommunikációját át kellett vizsgálni, hogy a potenciális sértettek köre meghatározható legyen. A bírói engedéllyel végzett kutatás során a terhelt nem volt hajlandó a telefonja biztonsági zárját az ujjlenyomatával feloldani, ezért ennek érdekében a nyomozó hatóság tagja testi kényszert alkalmazott vele szemben. A mobiltelefonon a foglalkozástól eltiltás megszegését alátámasztó bizonyítékokon túlmenően gyermekpornográf felvételeket is találtak.
A felülvizsgálati kérelem a mobiltelefonon talált elektronikus adatoknak a bizonyítékok köréből való kirekesztését indítványozta. Az indítvány szerint a német büntetőeljárási törvény (Strafprozeßordnung; továbbiakban: StPO) nem tartalmaz felhatalmazó rendelkezést testi kényszer alkalmazására annak érdekében, hogy a telefon birtokosának ujját a telefon biometrikus szenzorához tegyék. Felhatalmazó rendelkezés hiányában a kényszerintézkedés alkalmazása jogellenes, sérti a tisztességes eljárás elvét és az önvádra kötelezés tilalmát is, ezért az ily módon jogellenesen beszerzett bizonyítékok a tényállás megállapításához nem vehetők figyelembe.
A BGH a jogkérdés vizsgálatához az StPO-n túlmenően – az uniókonform és az alkotmánykonform jogértelmezés keretében – az alábbi instrumentumokat vette figyelembe (Végzés [28]):
– az Európai Parlament és Tanács (EU) 2016/680 irányelve (a személyes adatoknak az illetékes hatóságok által a bűncselekmények megelőzése, nyomozása, felderítése, a vádeljárás lefolytatása vagy büntetőjogi szankciók végrehajtása céljából végzett kezelése tekintetében a természetes személyek védelméről és az ilyen adatok szabad áramlásáról, valamint a 2008/977/IB tanácsi kerethatározat hatályon kívül helyezéséről);
– az EU Alapjogi Charta 7. és 8. cikke (a magán- és családi élet tiszteltben tartásához való jogról és a személyes adatok védelméhez való jogról);
– a német Alaptörvény (Grundgesetz) 2. cikkének (1) bekezdéséből – az 1. cikkre is figyelemmel – levezethető, a terheltet is megillető információs önrendelkezéshez való jogot.
A BGH határozata a vizsgált eljárási cselekmények pontos minősítése érdekében kiemeli, hogy a mobiltelefonon tárolt adatokhoz a terhelt akarata ellenére való hozzáférést (tkp. kutatás és lefoglalás) el kell különíteni az ujj felhelyezése érdekében alkalmazott testi kényszertől. Előbbi ugyanis az információs önrendelkezési jog súlyos korlátozását jelenti, amelyre felhatalmazást az StPO ad, és a konkrét ügyben bírói engedély mérlegelte az alkalmazás szükségességét és arányosságát. Ezzel szemben az ujj telefonra helyezése érdekében alkalmazott testi kényszer a terhelt testi szférájába az akaratával ellentétes behatolást jelenti, mint ilyen azonban nem jár jelentős terheléssel és sérelemmel (Végzés [31]). A BGH ezen gondolatmenetét érdemes azzal – per analogiam – kiegészíteni, hogy a vizsgált kényszer a behatása súlyát tekintve nem haladja meg a motozásnál rendszerint alkalmazott mértéket.
A végzés – szintén az eljárásjogi minősítés és a releváns alapjogvédelmi kör meghatározása körében – kiemeli, hogy az önvádra kötelezés tilalma a tárgyi kényszercselekménnyel nem sérül, a tilalom ugyanis – alapjogként – a bizonyítékok aktív átadásával szemben biztosít védelmet, nem pedig a kényszerintézkedések tűrésével szemben (Végzés [32]). Ehhez párhuzamos példaként említhető, hogy a szakértői vizsgálat tűrésére kötelezés sem minősül önvádra kötelezésnek.
A testi kényszer alkalmazásának jogalapját a BGH döntése szerint az StPO 81b. § (1) bekezdése biztosítja: „Ha a büntetőeljárás céljának biztosítása érdekében szükséges (…), a terheltről az akarata ellenére is fényképfelvétel készíthető, az ujjlenyomata rögzíthető, továbbá méréseket és más hasonló intézkedéseket lehet rajta végezni.” A vizsgált intézkedés az ujjlenyomat rögzítéséhez hasonló intézkedésnek tekinthető e norma alkalmazása körében, a daktiloszkópiai vizsgálat érdekében történő ujjlenyomat vételtől lényegét tekintve nem különbözik (Végzés (37)-(38)]. A jogfejlődés természetes velejárójaként a bírói gyakorlatban általános elismert annak a lehetősége, hogy egy adott normát olyan helyzetekre is alkalmazzunk, amelyek a norma hatályba lépésének az időpontjában – a technika akkori állása szerint – még nem voltak ismertek vagy lehetségesek (Végzés [40]).
A fentiek figyelembe vételével a BGH a felülvizsgálati indítványt – e körben – nem tartotta alaposnak, a testi kényszer alkalmazását jogszerűnek minősítette.
Észrevételek:
A BGH döntéséből kiindulva néhány szempontra szeretnénk felhívni a figyelmet.
Az ujjlenyomat vételéről Magyarországon nem a büntetőeljárási törvény (Be.), hanem a bűnügyi nyilvántartási rendszerről, az Európai Unió tagállamainak bíróságai által magyar állampolgárokkal szemben hozott ítéletek nyilvántartásáról, valamint a bűnügyi és rendészeti biometrikus adatok nyilvántartásáról szóló 2009. évi XLVII. törvény (Bnytv.) rendelkezik. A törvény 95. §-a szerint a büntetőeljárás alá vont személyek ujj- és tenyérnyomatát a fizikai sértetlenségük biztosításával kell rögzíteni, ugyanakkor ellenszegülésük esetén velük szemben testi kényszer alkalmazható.
Ehhez kapcsolódóan a német határozat fontos tanulsága, hogy – az anyagi büntetőjoggal ellentétben – a büntetőeljárási jog bizonyos helyzetekben tűri az analóg jogalkalmazást. A testi kényszer alkalmazására a Bnytv. ad felhatalmazást, a kényszercselekmény maga pedig hatásában és intenzitásában a Be. szerinti motozáshoz hasonlít.
A BGH végzésének jogi érvelése mintaszerű annak végig vezetésében, hogy egy ilyen jogkérdés eldöntéséhez első lépésként a bizonyítási cselekmények és a kényszercselekmények pontos eljárásjogi minősítése szükséges (az adatfeltárás elhatárolása a testi kényszertől), mert csak ezt követően lehet az adott cselekmények alapjogi minősítését is elvégezni, azaz a védett alapjogok körét behatárolni, a releváns alapjogi mércéket a belső alkotmányjog és az uniós alapjogvédelem körében beazonosítani.
A döntés bemutatásánál a testi kényszer alkalmazására koncentráltunk, tekintve, hogy a magyar joghelyzet szempontjából is ez látszik eddig kevésbé tisztázott kérdésnek. A BGH határozata azonban ráirányítja a figyelmet a mobiltelefonra vezetett kutatás és az elektronikus adatok lefoglalásának kérdésére is, amelyhez a német szabályozás értelmében – ellentétben a magyarral – bírói engedély szükséges. A végzés szerint mindez az uniós jogból is fakad, ezért e kérdéssel a későbbiekben külön cikkben fogunk foglalkozni.
A határozat száma: BGH Beschluss 2StR 232/24
Elérhető itt:
Szerző: Szomora Zsolt
