L. R. iráni állampolgár 2008-ban menedékjog iránti kérelmet nyújtott be Norvégiában, amit azonban a norvég hatóság elutasított és őt átadták az iráni hatóságoknak. 2014-ben L. R. új kérelmet nyújtott be, ezúttal Németországban. Norvégia részben részt vesz a közös európai menekültügyi rendszerben és végrehajtja a Dublin III. rendeletet, amely a nemzetközi védelem megvizsgálásáért felelős tagállam meghatározását szabályozza. A német állam erre tekintettel kapcsolatba lépett a norvég hatóságokkal és kérték, hogy vegyék át L. R. ügyét. Norvégia ezt megtagadta, mivel úgy találták, hogy a Dublin III: rendelet alapján már nem ők a felelősek a kérelem megvizsgálásáért. Ezután a német hatóságok elutasították a kérelmet, mivel azt második kérelemnek ítélték, tehát nem találtak elegendő okot a vizsgálat újbóli lefolytatásához.
L. R. kérelemmel fordult a német bírósághoz (Schleswig-Holsteinisches Verwaltungsgericht) a határozattal szemben, amely bíróság előzetes döntéshozatali kérelmet nyújtott be az Európai Unió Bíróságához annak meghatározása érdekében, hogy mi minősül „ismételt kérelemnek” a 2013/32. sz. irányelv alapján. A német bíróság kijelenti, hogy a hivatkozott rendelet alapján „későbbi kérelemnek” csak akkor minősül egy kérelem, ha a megelőzőt és azt is az Unió területén nyújtották be, azonban álláspontja szerint ezt az irányelvet tágan kell értelmezni, mivel a közös európai menekültügyi rendszerben Izland és Norvégia is részt vesz.
Az EU Bírósága nem értett egyet a kiterjesztő értelmezéssel, ítélete szerint az irányelv rendelkezései az Unió tagállamaira alkalmazhatóak és az EU és Norvégia közötti megállapodás e tekintetben nem releváns. Norvégia csak végrehajtó állama a Dublin III. rendelet bizonyos rendelkezéseinek, de nem rá nem vonatkozik az említett vagy más eljárási irányelv, így például az ún. minősítési irányelv.
Forrás: C-8/20. sz. ügy, L. R. kontra Bundesrepublik Deutschland, ECLI:EU:C:2021:404
Szerző: Szalai Anikó