A március 31-én Marine Le Pen ellen kihirdetett döntés egy olyan különleges környezetben született, ahol az igazságszolgáltatás és a politika világa közti feszültség folyamatosan erősödik. Ezért is szükséges kritikailag elemezni az alkalmazandó jogot és az alkalmazott bírói érvelést.
A Marine Le Pen ellen kihirdetett döntés egy különleges környezetben született
A Párizsi Elsőfokú Büntető Bíróság által 2025. március 31-én kihirdetett ítélet egészen világosan mutatja azt az általunk már 10 éve is elemzett ellentétet, amely az igazságszolgáltatás és a politika világa között feszül. Különleges méreteket ölt e konfliktus, amikor egy bírói döntés elnökválasztásokba avatkozik be, ahogyan ez Franciaországban (2017-ben a Fillon-ügyben) vagy külföldön (Romániában, Törökországban) már megtörtént. Akár független bírák hoznak ilyen döntést, ahogyan ez Franciaországban történt, akár a politikai hatalomnak alárendelt testületek, az igazságszolgáltatás politikai célú alkalmazásának gyanúja ilyenkor alappal vagy alaptalanul de gyengíti az igazságszolgáltatásba vetett és a poltikai szereplők irányába tanúsított közbizalmat egyaránt. Különösen így van ez, ha a bíróság formailag sem tartja tiszteletben az elfogulatlanság elvét, minthogy egészen szokatlan gyorsasággal dönt egy kivételes eljárásban (Fillon-ügy), vagy mert rendkívüli szigort tanúsított, esetleg a vádlottal szemben személyeskedő és nem helyénvaló minősítéseket enged meg magának (Sarkozy-ügy).
Marine Le Pen-nek a válaszhatóság jogától való öt évre történő azonnali alkalmazás melletti megfosztása egy olyan ügyben, amely az európai parlamenti képviselők mellett dolgozó munkatársak jogellenes foglalkoztatásához kapcsolódik, hogy tudniillik ezeket a személyeket valójában a Nemzeti Tömörülés javára alkalmazták volna, több szinten is értelmezést kíván. Nem az ügy érdemére nézve kívánunk állást foglalni, és nem szeretnénk a bírák pártatlanságát sem kétségbe vonni, csupán az alkalmazandó jog és a bírósági érvelés kritikai elemzésére vállalkozunk.
Az ügy felveti a választhatóság jogától való megfosztásra vonatkozó intézkedés alkalmazási körének kérdését
Az alkalmazandó jog szempontjából a válaszhatóságtól való megfosztást két alapelv: a választók szabad választásához és a jogorvoslathoz való jog mentén kell vizsgálnunk.
Az első kérdés a bírósági szankcionálás és a választók választói szabadságának az összeütközésére vonatkozik. A válaszhatóságtól való megfosztás, ahogyan azt az Alkotmánytanács a 2025-1129 QPC döntésében kimondta, sérti a választók választási szabadságának elvét, azaz a demokrácia működését. Maga a bíróság is kiemeli ítéletében, hogy “a nép választási szabadságának egy a jogalkotó által előírt korlátozásáról” van szó. Ez a megfogalmazás nem az adott rendelkezés jogellenességét, hanem annak rendkívül súlyos voltát hangsúlyozza. Különösen súlyos jellegű a rendelkezés, ha annak alkalmazása egy országos megbízatás végét vagy az arra való jelöltség megakadályozását okozza. Ahogyan a már hivatkozott döntésében az Alkotmánytanács hangsúlyozza, “Az Alkotmány 3. cikke alapján a parlament tagjai a nemzeti szuverenitás gyakorlásában vesznek részt, míg a 24. cikk első bekezdése szerint, törvényt alkotnak és ellenőrzik a Kormány tevékenységét. Így, tekintettel különleges helyzetükre, és az Alkotmányban rögzített jogköreikre, a Parlament tagjai más helyzetben vannak, mint a helyi önkormányzati képviselők”. Természetesen ugyanez a helyzet, ha elnökválasztáson való jelöltségről van szó. E tekintetben az igazságszolgáltatás előtt állók egyenlőségének elve, amelyre a bíróság többször is hivatkozik, jelen esetben csupán korlátozottan értelmezhető csupán.
Egyébként pedig a választhatóságtól való megfosztás azonnali alkalmazása a bírói jogorvoslat lehetősége ellenére, a jogorvoslathoz való jog kapcsán szintén kérdéseket vet fel. Némiképp ellentmondásos módon az Alkotmánytanács úgy döntött, hogy a felfüggesztő fellebbezés felfüggesztő jellege biztosítéka a tényleges jogorvoslathoz való jognak, miközben az nem alkotmányos követelmény (2011-203 QPC döntés), ezt a döntést pedig 2015-ben egy másik ügyben meg is erősítette a testület. Ez a válasz azonban nem meríti ki a kérdést. Az Alkotmánytanács által elvégzett mérlegeléstől függetlenül, felmerülhet annak kérdése, hogy mennyire törvényes az az intézkedés, amely egy politikus számára megtiltja a választásokon való indulást egy olyan ítélet miatt, amely egyébként még nem jogerős. Ez a kérdésfelvetés annál is helyénvalóbb, minthogy azaz idő, amely alatt megszülethet a fellebbezés nyomán a másodfokú döntés, különösen hosszúra nyúlhat az igazságszolgáltatás rossz munkakörülményei miatt, így ebből kifolyólag akár egy teljes politikai pályafutás is derékba törhet, miközben nyilvánvalóan sérül a választók szabad választáshoz való joga. Ez a rendelkezés, amelyet mindazonáltal törvénybe iktattak, annyira vitatható, hogy maga a Miniszterelnök is arra kérte annak idején a parlamentet, hogy annak elfogadását fontolja meg újra.
Nyilvánvalóan igazságtalan lenne az igazságszolgáltatáson szánom kérni e rendelkezések elfogadásáért. Valójában jónéhány valamennyi politikai oldalt érintő személyes meggazdagodással kapcsolatos poltikai botrányt követően fogadta el e rendelkezéseket a jogalkotó igencsak demagóg módon és a következmények mérlegelése nélkül, ahogy ezt a 2016-ban és 2017-ben megszavazott törvények önmagukban is bizonyítják.
A második kérdéssel az e rendelkezések Marine Le Pen elleni bírói alkalmazását vizsgáljuk
E tekintetben több észrevételt is tehetünk.
Az első arra a tényre hívja fel a figyelmet, hogy ahogyan azt maga a bíróság is elismeri, a váddal érintett cselekmények időpontjára tekintettel a választhatóságtól való megfosztás intézkedésének alkalmazása nem volt szükséges. Ezen intézkedés kiszabása tehát a bíróság saját döntésén múlott. Márpedig ellentmondásos módon a bíró a saját maga által alkalmazandónak nyilvánított jognál később elfogadott jogot alkalmaz ahhoz, hogy megindokolhassa a választójogtól való megfosztást. A tények megtörténtét követően megalkotott rendelkezés elfogadáskor tanúsított, a példamutatás mulasztásának büntetését célzó jogalakítói akarattal indokolja a döntését a bíróság. Amolyan beleértett visszaható hatályba bonyolódik a bíró, amikor a később alkotott jog fényében értelmezi a tények idején hatályos jogot.
A második arra vonatkozik, hogy a választhatóságtól való megfosztást a bíróság azonnali alkalmazással mondta ki, így arra nézve nem halasztó hatályú a fellebbezés. Formailag nem szegi meg ezzel a bíróság az Alkotmánytanács által három nappal korábban kihirdetett döntésben meghatározott értelmezési korlátot, amely szerint “Az eljáró bíró feladata, hogy anélkül, hogy megsértené az 1789-es Nyilatkozat 6. cikke által biztosított választhatóság jogát, mérlegelje az ezen jog megsértésének arányos voltát a választók szabadságára tekintettel”. Tartalmilag a megoldás egészen más. Ahhoz, hogy egy ilyen intézkedés meghozatalának szükségességéről dönthessen, és annak arányosságát mérlegelhesse, a bíró két okot vesz figyelembe: az első a visszaesés kockázatára, a második a közrend megbontására vonatkozik. Úgy az egyiket, mint a másikat kétségbe lehet vonni. A visszaesés kockázata annál is inkább valószínűtlen, minthogy maga a bíró állapított meg, hogy 2016 óta már nem tanúsította a vádlott a vád tárgyát képező magatartást, így azt csupán arra alapított, hogy Marine Le Pen nem ismerte el bűnösségét. Így a vád alá helyezett személy védelmi stratégiája a bírói mérlegelés tárgya lehet figyelmen kívül hagyva azt, hogy a büntető jogban senki nem köteles önmagát vádolni bűncselekmény elkövetésével. A “demokratikus közrendre” gyakorolt nagy veszély pedig a bíróság szerint abban áll, hogy egy választhatóságtól való megfosztásra ítélt személy az elnökválasztáson jelölt lehetne, miközben ezen intézkedés alkalmazása már jelöltsége során válna végleg hatályossá a másodfokú eljárásban. Az érv könnyen a visszájára fordítható: vajon nem okozhatja-e a demokratikus közrend megbontását az, hogy egy személy, akinek válaszhatóságtól való eltiltását a vonatkozó bírói intézkedést végül másodfokon túl későn helyezik hatályon kívül, immár nem indulhat az adott választásokon?
cikk szerzője: Bertand MATHIEU professzor emeritus Paris 1 Sorbonne, korábbi államtanácsos, a Club des Juristes szakértője
A cikket fordította: Kruzslicz Péter, egyetemi adjunktus (SZTE-KRE)
Megjelent a Magyar Jog márciusi száma