Két korábbi cikkünkben foglalkoztunk a jogállami magyar büntetőjog történetében egyedülálló büntetőrendelettel, amely a koronavírus védettségi igazolásokkal kapcsolatos visszaélések különböző formáira állapít meg a Büntető Törvénykönyvnél szigorúbb büntetési tételeket, valamint bevezeti néhány új előkészületi jellegű magatartás büntetendőségét [220/2021. (V.1. Korm. rendelet; továbbiakban: Kormányrendelet].
A Kormányrendelet előírásai 2021. május 6. és 2022. május 31. között voltak hatályban, ami azt jelenti, hogy a védettségi igazolásokra ezen időtartam alatt elkövetett magatartásokra alkalmazandók a Btk.-tól eltérő szabályok. A 2022. május 31. után elkövetett cselekményekre újból a Btk. rendelkezéseit kell alkalmazni, azaz:
– az okirathamisítási magatartások Btk. szerinti büntetési tételei irányadók;
– a Kormányrendeletben újonnan kriminalizált magatartások pedig már nem minősülnek bűncselekménynek.
Ebben a szabályozási helyzetben a Büntető Törvénykönyv időbeli hatályáról rendelkező 2. § (2) bekezdése a büntetőjogban klasszikus alkotmányos főszabályként elfogadott, az ún. enyhébb büntetőtörvény visszaható hatályát írja elő: „ha a cselekmény elbírálásakor hatályban lévő új büntető törvény szerint a cselekmény már nem bűncselekmény, vagy enyhébben bírálandó el, akkor az új büntető törvényt kell alkalmazni.” Az enyhébb büntetőtörvény visszaható hatályából a védettségi igazolásokkal kapcsolatos visszaélésekre az következne, hogy a Kormányrendelet hatálya alatt elkövetett azon magatartásokra, amelyek jogerős elbírálására már csak 2022. május 31. után kerül(t) sor, újból csak a Btk. enyhébb szabályai lehetnének alkalmazhatók.
Ennek az elkerülésére fogalmazott meg a jogalkotó egy ún. továbbhatási szabályt. A 2021. évi CXXX. törvény 3. §-a szerint:
(1) A Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (a továbbiakban: Btk.) rendelkezéseit az ebben az alcímben foglalt eltérésekkel kell alkalmazni.
(2) A veszélyhelyzet ideje alatt elkövetett, a védettségi igazolással való visszaélés elleni fellépésről szóló 220/2021. (V. 1.) Korm. rendelet 1. §-a szerinti bűncselekmény büntetendőségét a cselekmény elkövetésekor hatályos jogszabályok alapján kell elbírálni.
Mint látható, a Kormányrendelet szigorúbb rendelkezéseinek továbbhatását kimondó törvényi rendelkezés utal a Btk.-tól való eltérésre, és bár a Btk. konkrét törvényhelyére utaló normát nem tartalmaz, de tartalmilag világos, hogy a Btk. 2. §-ban foglalt enyhébb büntetőtörvény visszaható hatályának alkalmazását zárja ki. A Btk. 2. §-ának szövegével való összevetés alapján azonban kérdéses, hogy valójában mit is jelent az itt megfogalmazott továbbhatás.
A továbbhatást kimondó törvényi rendelkezés a Kormányrendelet szerinti bűncselekmény büntetendőségének elbírálására fogalmazza meg a kivételszabályt. Ez a megfogalmazás a Btk. 2. §-ának klasszikus szövegfelépítésétől eltér, ezért mindenképpen értelmezési kérdést vet fel. A Btk. 2. § (2) bekezdése ugyanis nem a bűncselekmény büntetendőségének elbírálásáról, hanem a cselekmény elbírálásáról szól, ezáltal fedi le az elkövető cselekményének teljes – a Btk.-ban szabályozott – anyagi jogi spektrumát: a kriminalizációs rendelkezést (a cselekmény bűncselekmény-e), továbbá a felelősség összes anyagi jogi feltételét és a büntetőjogi szankcionálására vonatkozó szabályait (hogyan bírálandó el: milyen bűncselekmény; a felelősség feltételei és akadályai, a szankciók).
Fontos kiemelni, hogy a Btk. terminológiai rendszerében ismert még a cselekmény büntetendősége, azaz a büntetendő cselekmény, amellyel a törvény következetesen a nem büntethető elkövető materiálisan jogellenes (társadalomra veszélyes) cselekményét jelöli [pl. Btk. 15; 16; 17; 19; 20. és 78. §]. A Btk. alapján tehát nem megmondható, hogy a továbbhatást kimondó törvényben használt bűncselekmény büntetendősége kifejezés mit is takar, azaz a Kormányrendelet milyen hatókörben rontaná le továbbra is a Btk. szabályait. A törvény végső előterjesztői indokolása a Btk. terminológiájától való eltérést nem jelzi, így annak indokát, magyarázatát sem adja.
A fenti értelmezési mezőben egyedüli észszerű és a továbbhatási törvény szövegének korlátait is figyelembe vevő értelmezési eredmény az lehet, hogy a továbbhatás valójában csak a Kormányrendelet szerint újonnan kriminalizált cselekményekre lenne irányadó: azaz a Kormányrendelet szerinti bűncselekmények büntetendők maradnak akkor is, ha azok a Btk. szerint egyébként nem bűncselekmények. A „bűncselekmény büntetendőségének elbírálása” kitétel egyetlen értelmezési móddal sem értelmezhető úgy, hogy abba például a bűncselekmény büntetési tételkeretének mértékét bele lehessen érteni. Ebből egyenesen az is következne, hogy a Btk. szerint egyébként is büntetendő, tehát nem újonnan kriminalizált bűncselekményekre az enyhébb törvényt visszaható hatállyal kellene alkalmazni. Mindez pedig nagy valószínűség szerint szembe megy a továbbhatási törvénnyel elérni kívánt jogalkotói céllal. Az egyszerű és helyes megoldás az lett volna, ha a továbbhatási törvény a Kormányrendelet szerinti bűncselekmény elbírálását fogalmazta volna meg (nem pedig annak büntetendősége elbírálását).
A továbbhatás alkotmányossági kérdéseivel jelen írásunkban nem foglalkozunk, pusztán arra kívántunk rámutatni, hogyha a Btk.-n kívül szabályozunk büntetőjogi felelősségi kérdéseket, a Btk. fogalmi rendszerét és normatív terminológiáját maradéktalanul követni kell, különben indokolatlan eltérés esetén jogértelmezési-jogbiztonsági problémák állnak elő.
Bár az Alkotmánybíróság a Kormányrendelet vizsgálatát érdemben nem végezte el, erre minden bizonnyal – alkotmányjogi panaszeljárásban – sort kell majd kerítenie, mert az országban jelenleg is több százas nagyságrendben vannak folyamatban a Kormányrendelet és a továbbhatását kimondó törvény alapján büntetőeljárások, amelyekben elítélésekre lehet számítani.
Szerző: Szomora Zsolt
A héalevonás megtagadásának mértékét határozta meg az Európai Unió Bírósága a C-596/21 sz. ügyben hozott ítéletével
