2025 tavaszán lépett hatályba a Be. 2024. évi LXIV. törvénnyel történő módosítása, amely a sértetti jogosultságok közé újként iktatta be az önkényes kapcsolatfelvétellel szembeni védelmet (Be. 51/A. §). Az új jogintézmény lényege, hogy a személy elleni erőszakos bűncselekmény sértettje indítványozhatja, hogy a bíróság, az ügyészség vagy a nyomozó hatóság hívja fel a terheltet arra, hogy tartózkodjon a sértett a magánéletébe, illetve a mindennapi életvitelébe való önkényes beavatkozástól (a továbbiakban a jogintézményt önkényes kapcsolatfelvételi tilalomnak nevezzük). A jogi megoldás különlegességét az adja, hogy a hatóságoknak és a bíróságnak nincsen mérlegelési joga a sértetti indítvány nyomán a terhelthez intézendő felhívás megtételével kapcsolatban: kizáró okok hiányában a hatóságnak kötelező a terheltet az önkényes kapcsolatfelvételtől való tartózkodásra felhívni.
Lényegében deklaratív hatósági határozatról van szó, amely megerősítésként anyagi jogi szankciót is kapott, a módosító novella ugyanis egyúttal bővítette a zaklatás bűncselekményi tényállását. A Btk. 222. § (1a) bekezdésébe iktatott új alapeset szerint büntetendő, aki az ellene folytatott büntetőeljárás hatálya alatt
a) azt követően, hogy vele a bíróság, az ügyészség vagy a nyomozó hatóság a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény 51/A. §-a szerinti önkényes kapcsolatfelvétellel szembeni védelemről szóló határozatot közölt, vagy
b) a vele szemben elrendelt távoltartás magatartási szabályainak megszegésével
a sértettel kapcsolatot teremt abból a célból, hogy a sértettet megfélemlítse vagy a magánéletébe, illetve mindennapi életvitelébe önkényesen beavatkozzon.
A Btk. módosításának további újdonsága, hogy az önkényes kapcsolatfelvételi tilalom megszegése mellett a Be.-ben már régóta létező bírói engedélyes kényszerintézkedés, a távoltartás magatartási szabályainak megszegése is bűncselekménnyé vált. A zaklatás tényállása is világosan mutatja, hogy két nagyon hasonló jogintézményről van szó. A Be.-beli részletszabályokat vizsgálva pedig kérdéses, hogy mennyiben határolhatók el egymástól.
A távoltartás kényszerintézkedésének alapvető tartalma, hogy a bíróság magatartási szabályként előírja, hogy a terhelt meghatározott személlyel – közvetlenül vagy közvetve – ne lépjen kapcsolatba, illetve ettől a személytől tartsa távol magát [Be. 280. § (2) bekezdés]. Ezen általános magatartási szabály mellé a Be. különös magatartási szabályok meghatározását is lehetővé teszi, így a bíróság előírhatja, hogy a terhelt meghatározott lakást hagyjon el és onnan maradjon távol, illetve a távoltartással érintett személy tényleges tartózkodási helyétől, munkahelyétől, az e személy által rendszeresen látogatott intézményektől vagy egyéb helytől, különösen nevelési, nevelési, oktatási vagy gyógykezelés céljából látogatott egészségügyi intézménytől, vallásgyakorlása során látogatott épülettől tartsa távol magát [Be. 280. § (3) bekezdés]. Fontos, hogy a bíróság a távoltartás elrendeléséhez a személyi szabadságot korlátozó kényszerintézkedések elrendeléséhez szükséges mérlegelést végzi, a törvényi okokat vizsgálja és mérlegeli, így a szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmény megalapozott gyanúját, további a kényszerintézkedések különös okait (Be. 276. § szerint).
Ehhez képest – ahogy fent kiemeltük – az önkényes kapcsolatfelvétel tilalma a sértett akaratnyilatkozatán alapul, amelyet a hatóságoknak mérlegelés nélkül határozatba kell foglalniuk. E sajátos megoldás magyarázatakor a Be.-novella indokolása is ellentmondást rejt, egyrészt a hatósági felhívást először mint egyértelmű hatósági akaratkijelentést jellemzi, majd ezután kiemeli, a hatóság „csupán a sértett nyilatkozatának hatósági felhívással történő megerősítését fejezi ki, amelyet a bíróság, az ügyészség vagy a nyomozó hatóság határozati formában közvetít a terhelt irányába.” Valójában tehát sértetti akaratkijelentésről van szó, amely mérlegelés nélkül terhelti jogkorlátozáshoz vezet.
A novella előterjesztői indokolása a távoltartástól való elhatárolást két jellemzőben ragadja meg:
– „A jogintézmény lényege, hogy önmagában nem fejez ki jogkorlátozást, csupán a sértett nyilatkozatának hatósági felhívással történő megerősítését fejezi ki […].”
– „Az új jogintézmény önálló jogkorlátozó képességének a hiányára tekintettel a határozat létező jogviszonyokat nem változtat meg, így nincs helye akkor, ha pl. az aktuálisan létező jogviszonyokból fakadó kapcsolattartási jogot érintene, vagy a közös lakás elhagyásának a kötelezettségét, a munkahely, a közösen látogatott intézményektől való távolmaradást, illetve a közösen gyakorolt szülői felügyelet részjogosítványainak a korlátozott gyakorlását eredményezné. Ezeket a jogviszonyokat csak bírói engedélyes kényszerintézkedésekkel lehet korlátozni.”
Utóbbi helyzet képezi az önkényes kapcsolatfelvételi tilalom elrendelésének kizáró okát [Be. 51/A. § (2) bekezdés], ez az egyetlen helyzet, amit a hatóságnak vagy a bíróságnak a sértett indítványa kapcsán vizsgálnia kell. A kizáró ok fennállása esetén csak a távoltartás elrendelése lehetséges a kényszerintézkedésre szabott eljárási keretek között.
Az előterjesztői indokolásnak az a megállapítása, hogy e tilalom önmagában nem fejez ki jogkorlátozást, erősen vitatható. A jogalkotói megoldás nincsen arra figyelemmel, hogy a távoltartás mint kényszerintézkedés általános tartalma éppen a kapcsolatfelvétel tilalma [Be. 280. § (2) bekezdés], ami eddig is létezett a Be.-ben, és elrendelése bírói engedélyhez volt kötve. A távoltartásnak az előterjesztői indokolásában nevesített esetei (és a Be. 51/A. § szerinti új jogintézmény kizáró okai) a távoltartás speciális magatartásai szabályainak a körébe esnek. A kapcsolatfelvétel általános tilalma is korlátozza a terhelti önrendelkezést, és a mozgási, tartózkodási hely megválasztásának szabadságát.
Ha az önkényes kapcsolatfelvétel tilalmát mint új jogintézményt valódi tartalma szerint minősítjük, akkor valójában kényszerintézkedésről van szó, amely:
– a személyi elleni erőszakos bűncselekmény elkövetésével gyanúsított vagy vádolt személyekkel szemben alkalmazható (terhelti körében tehát szűkebb, mint a távoltartás);
– e terhelti körben kiüresíti az általános magatartási szabállyal meghatározott távoltartást, és annak elrendelése bírói engedélyhez kötését;
– a tartamát a törvény – a távoltartástól eltérően – egyáltalán nem korlátozza, így az egyszer elrendelt védelmi intézkedés a büntetőeljárás jogerős befejezéséig, vagy addig tart, amíg a sértett az indítványát vissza nem vonta.
Az új jogintézmény csökkenti ugyan a hatóságok adminisztratív terheit, mivel azonban az általános távoltartási jogkorlátozástól nem határolható el, ezért valójában garanciamegvonást jelent a korábbi szabályozáshoz képest. Nem csak a bírói garancia megvonására kerül sor, hanem egyúttal kötelező alkalmazási előírás szerepel a Be.-ben. A személyi szabadságot érintő kényszerintézkedések mérlegelést nem tűrő alkalmazása pedig kiüresíti az Alaptörvény XXVIII. cikk (2) bekezdésében garantált ártatlanság vélelmét: a kényszerintézkedés alkalmazásának szükségessége és arányossága ugyanis a Be. szerint nem vizsgálható.
Szerző: Szomora Zsolt
