Amíg a Btk. általános részében szabályozott jogellenességet kizáró okok közül a jogos védelem (különösen Btk. 22. §) viszonylag gyakran merül fel az ügyészségi és a bírósági gyakorlatban, addig a végszükség (Btk. 23. §) feltételeinek a vizsgálata csak kevés ügyben merül fel. Ez is indokolhatta, hogy a végszükség és a vélt végszükség szabályait elemző felülvizsgálati határozatot a Kúriai Döntések – Bírósági Határozatok folyóiratban közzétették, annak ellenére, hogy maga a határozat a Bírósági Határozatok Gyűjteményében nem szerepel (tehát nem precedensképes).
A jogerős ítéletben megállapított tényállás szerint a vádlott korábban elkövetett ittas járművezetés miatt járművezetéstől eltiltás hatálya alatt állt az elkövetés időpontjában. A vádbeli napon a terhelt a lakóhelyétől különböző helységben végzett munkát, majd kollégáival visszatért a városba. A munkavégzéshez használt gépjárművet vezető munkatársa a terheltet és egy másik munkatársát a lakóhelyükön kirakta, majd haza kívánt az autóval hajtani, amikor a gépjármű meghibásodott és leállt. Erről értesítette a terheltet – aki időközben saját lakóhelyén szeszes italt fogyasztott – majd a járművet hátrahagyva taxival hazautazott. A terhelt – aki tisztában volt vele, hogy járművezetéstől eltiltás hatálya alatt áll – ezt követően a helyszínre érkezett, a személygépkocsit működésbe hozta, azonban észlelte, hogy annak ajtajai az elektronika meghibásodása miatt nem zárhatók le. Mivel az autó jelentős értékű építőanyagot és szerszámot tartalmazott – amelyek egy része nem a terhelt vállalkozásának tulajdonát képezte – a terhelt a javak eltulajdonításától tartva megkísérelte a gépjárművet saját lakóhelyhez elvezetni, és ott biztonságba helyezni. Az autóvezetés során a rendőrkapitányság rendőrjárőrei intézkedés alá vonták. A terhelt a fenti cselekmény elkövetésének időpontjában súlyos fokú alkoholos befolyásoltság alatt állt, szervezetében 1,34 milligramm/liter levegőalkohol-koncentráció előidézésére alkalmas, szeszes ital fogyasztásából származó alkohol volt.
A jogerős ítéletet hozó törvényszék – az elsőfokú ítéletet helybenhagyva – a vádlott bűnösségét ittas járművezetés vétségében [Btk. 236. § (1) bekezdés] és járművezetés az eltiltás hatálya alatt bűntettében [Btk. 239/B. § (1) és (2) bekezdés] állapította meg. Ezért őt halmazati büntetésül végrehajtandó börtönbüntetésre, közúti járművezetéstől eltiltásra és közügyektől eltiltásra ítélte.
A jogerős ítélettel szemben a terhelt terjesztett elő felülvizsgálati indítványt, amelyben – többek között – arra hivatkozott, hogy bűnösségét a büntető anyagi jogi szabályainak megsértésével állapították meg [Be. 649. § (1) bekezdés aa) alpont]. Állítása szerint közvetlen veszélyhelyzetet hárított el akkor, amikor a jelentős értékkel – építőanyagokkal és szerszámokkal – megrakott személygépkocsit annak beindítását követően az elhagyott külvárosi területről elvezette. Érvelése szerint a jármű elektronikus meghibásodása miatt lezárhatatlan volt, ezért – tartva annak eltulajdonításától – egy azonnal orvosolandó helyzetre reagált. Eseti döntésekre hivatkozva hangsúlyozta, hogy a veszély elhárításának joga szükséghelyzetben, illetve gondatlan bűncselekménnyel szemben mindenkit megillet, továbbá azt, hogy a tévedés megállapításának alapját az elkövető ijedtsége megalapozhatja, így a társadalomra veszélyességben való tévedésen alapuló vélt végszükség megállapítását ijedtségre vagy menthető felindulásra lehet alapozni. (Indokolás [5])
A Legfőbb Ügyészség a felülvizsgálati indítvány érvelését vitatta, sem a végszükséget, sem pedig a tévedést nem látta a vádlott javára megállapíthatónak (Indokolás [8]-[12]).
A kúriai végzés indokolása a végszükség fogalmi elemeinek vizsgálatából indul ki. A Btk. 23. § (1) bekezdése szerint nem büntetendő annak a cselekménye, aki saját, illetve más személyét vagy javait közvetlen és másként el nem hárítható veszélyből menti, vagy a közérdek védelme érdekében így jár el, feltéve, hogy a cselekmény nem okoz nagyobb sérelmet, mint amelynek elhárítására törekedett. A Btk. 23. § (2) bekezdése szerint nem büntethető, aki azért okoz nagyobb sérelmet, mint amelynek elhárítására törekedett, mert ijedtségből vagy menthető felindulásból nem ismeri fel a sérelem nagyságát. A végszükség esetében a szabályozás szintjén külön kerül meghatározásra a társadalomra veszélyességet, illetve a bűnösséget kizáró végszükség. Ha a veszélyt kisebb, enyhébb vagy azonos sérelem okozásával hárítják el, mint amivel az fenyegetett, a cselekmény nem veszélyes a társadalomra, míg, ha a megmentett és a feláldozott jogi tárgy vagy a sérelem nagyobb, mint a mentett érték, már csak a büntetendő cselekményt elkövető bűnösségének a kizárása lehetséges. (Indokolás [30]-[32])
A végszükséget – a jogos védelemtől eltérően – nem jogtalan támadás, hanem meghatározott veszélyhelyzet alapozza meg. Veszélyhelyzetet idézhetnek elő például elemi erők (árvíz, tűzvész, földrengés), közlekedési vagy üzemi balesetek, állatok támadása, de a végszükséget keletkeztető veszély emberi magatartás eredményeként is előállhat, nevezetesen akkor, ha a veszélyt:
– jogtalan támadásként nem értékelhető emberi magatartás idézi elő,
– jogtalannak is tekinthető támadás idézte elő, de a támadó már nincs a helyszínen (például felgyújtotta a házat),
– olyan jogtalan mulasztás okozta, amely nem hoz létre jogos védelmet. (Indokolás [37])
A végszükség fogalmi elemi közül kettő is hiányzott a jogerős tényállás alapján. Egyrészt a veszély közvetlenül fenyegető volta: nem merült fel adat arra vonatkozóan, hogy a terhelt által vezetett, jelentős értékű építőanyagot, illetve szerszámot tároló személygépkocsi beindítását megelőzően közvetlen, térben és időben beazonosítható, általa érzékelt – és nem feltételezett – bármilyen veszély fenyegette volna. Másrészt a veszély másként el nem háríthatósága: a járműben hagyott értéktárgyak megóvása, illetőleg biztonságba helyezésére a terheltnek több lehetősége is adódott volna. (Indokolás [38])
A Kúria továbbá a társadalomra veszélyességben való tévedéssel kapcsolatban megállapítja, hogy az nem azonosítható a jogi szabályozás, azon belül a büntetendőség ismeretének hiányával. Jelen ügyben a terhelt tudatában volt az általa történő járművezetés tilalmával és annak okával is. Ha pedig tudatában volt cselekménye jogilag tilalmazott voltával, akkor a társadalomra veszélyességben való tévedés fel sem merülhet. (Indokolás [39])
Ezen indokok alapján a büntethetőséget kizáró ok fennállását a felülvizsgálati végzés nem találta megalapozottnak, ezért a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta.
Észrevételek a döntéshez:
A Kúria határozata meggyőzően állapítja meg, hogy a vádlott közlekedési bűncselekményeket megvalósító magatartására a végszükség két fogalmi elem hiánya miatt sem állapítható meg. A más javait fenyegető veszély közvetlensége ugyanis azt feltételezné, hogy a sérelem (itt: vagyon elleni bűncselekmény) lehetősége a külvilágban konkrétan felismerhető és azonnali bekövetkezése fenyeget. A feltételezett veszély pedig jelen esetben másként – azaz büntetőjogi tényállásba nem ütköző módon is – elhárítható. Ahogy a legfőbb ügyészségi indítvány kiemeli, lehetősége lett volna más kollégáinak a segítését kérni, autómentőt hívni vagy a kocsiban maradni.
A kúriai végzés összefoglalja a végszükségi veszélyhelyzet forrásait, amit érdemes azzal kiegészíteni, hogy a konkrét ügy tényállása azért érdekes, mert a vádlott állítása szerint a veszélyhelyzet valójában vagyon elleni bűncselekmény absztrakt, távoli lehetőségében állt volna, ami valójában egy jövőben esetlegesen bekövetkező jogtalan támadás. Jövőbeni jogtalan támadás lehetőségére végszükség nem alapítható, hiszen annak lényege éppen az, hogy a veszélyhelyzet nem jogtalan emberi támadásból fakad, vagy már a jogos védelemi helyzet a támadás bevégzettsége okán nem gyakorolható. A vádlott által feltételezett helyzettel szemben az ún. megelőző jogos védelem szabályai szerint, csak védelmi eszköz telepítésével lehetne védekezni (Btk. 21. §).
A felülvizsgálati határozatnak a társadalomra veszélyességben való tévedésre vonatkozó érvelése korrekcióra szorul, ugyanis valójában nem a vádlotti állításnak megfeleltethető vélt végszükségi helyzet feltételeit vizsgálja ennek kapcsán a Kúria. A vélt végszükség a végszükség bármely fogalmi elemének a téves feltételezését jelenti, elbírálni pedig a társadalomra veszélyességben való tévedés szabályai szerint kell [Btk. 20. § (2) bekezdés]. A Kúria vitatja e bűnösséget kizáró ok megállapíthatóságát, mert a terhelt tudatában volt az általa történő járművezetés tilalmával és annak okával is. Ha pedig tudatában volt cselekménye jogilag tilalmazott voltával, akkor a társadalomra veszélyességben való tévedés fel sem merülhet.
A vélt végszükség körében azonban a társadalomra veszélyesség tudatának nem ezt az általános – bármely bűncselekmény esetén megkövetelt – aspektusát kell vizsgálni, hanem azt, hogy
– a végszükség valamely fogalmi elemének ténybeli körülményeit a vádlott tévesen mérte fel,
– erre a tévedésre alapos oka volt,
– és erre tekintettel egyébként tiltott cselekményét megengedhetőnek, azaz a végszükségi helyzetet fennállónak vélte.
E körülmények vizsgálatát a Kúria elmulasztotta. Egyébként a tényállásból világosan látható, hogy az elkövetési körülményekben semmilyen olyan ok nem rejlik, amely miatt a vádlott a vagyont veszélyeztető helyzet közvetlenségére vagy a veszély másként el nem háríthatóságára alappal következtethetett volna. A vélt végszükség tehát nem állapítható meg.
Az ügyben különösebb relevanciát nem mutat, de mivel a felülvizsgálati határozat in abstracto megállapításokat is tartalmaz a végszükségről, ezért zárásképpen érdemes még kitérni a végszükség dogmatikai természetére. A Kúria a Btk. 23. § (1) bekezdését egészében jogellenességet kizáró (a végzés terminológiájával: társadalomra veszélyességet kizáró) végszükségnek tekinti, bűnösséget kizáró végszükségnek pedig csak a Btk. 23. § (2) bekezdésében meghatározott végszükségi alakzatot, amikor az elkövető ijedtségből vagy menthető felindulásból nagyobb sérelmet okoz, mint amelynek elhárítására törekedett.
Ezzel kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy eltérő felfogás szerint a végszükség csak addig zárja ki a cselekmény jogellenességét, amíg az elhárító kisebb sérelmet okoz, mint amelynek elhárítására törekedett; ez az 1978. évi Btk. 30. § (1) bekezdése szerinti helyzet. Amikor az elhárító személy azonos sérelmet okoz, mint amelynek elhárítására törekedett, akkor a társadalomra veszélyesség kizáráshoz szükséges társadalmi kompenzáció már nem adott, hiszen vétlen, jogos pozícióban lévő személyre telepít az elhárító azonos mértékű sérelmet. Ez valójában az elvárhatóság – azaz a bűnösség – síkján zárhatja ki a felelősséget. A német büntetőtörvénykönyv ez alapján tesz normartíve is különbséget a jogellenességet és a bűnösséget kizáró végszükség között (rechfertigender Notsand – StGB 34. §; entschuldigender Notstand – StGB 35. §) [vö. Nagy Ferenc: A végszükségről európai kitekintéssel. In: Gellér Balász (szerk.): Györgyi Kálmán ünnepi kötet. Budapest, 2004. 437-458.].
A 2012. évi Btk. a végszükség alkalmazási körét az 1978. évi Btk.-hoz képest bővítette, amennyiben a 23. § (1) bekezdés szerinti, további feltételt nem támasztó büntethetőséget kizáró okot azonos sérelem okozására is kiterjesztette. Ezzel valójában dogmatikai karakterét illetően két eltérő büntethetőségi akadályt fogalt egy azon törvényhely ugyanazon szövegezési fordulatába („nem okoz nagyobb sérelmet”): kisebb sérelem okozásáig jogellenességet kizáró végszükség, azonos sérelem okozása esetén elvárhatóságot, azaz bűnösséget kizáró végszükség áll fenn. Ahogy bűnösséget kizáró végszükséget testesít meg a Btk. 23. § (2) bekezdés is.
A határozat megjelent: BH2026. 43. (BHGY-ben nem tették közzé)
Szerző: Szomora Zsolt
