A Kúria Kfv.IV.37.353/2024/9. számú végzésének tényállása szerint a felperes vendéglátóipari egység üzemeltetésével foglalkozott. A vendéglátóipari egység elhelyezkedése szerinti önkormányzat közterület-felügyeletének közterület-felügyelője 2022 decemberében intézkedést hajtott végre a vendéglátó egységnél, amely során megállapította, hogy az a kereskedelmi hatóság felé bejelentett nyitvatartási időn túl is nyitva volt. A közterület-felügyelet ezt követően, 2023 áprilisa és júliusa között több ízben is ellenőrzést végzett a felperesnél. Ennek során, 2023. június 24. napján ismételten megállapította, hogy a vendéglátóipari egység a bejelentett nyitvatartási időn túl is üzemelt, amelyről jelentést készített, és annak megküldésével értesítette a települési önkormányzat jegyzőjét mint kereskedelmi hatóságot (a továbbiakban: alperes).
Az alperes erre figyelemmel hivatalból hatósági eljárást indított a felperessel szemben, amelyről őt végzésével értesítette. A végzés szerint az eljárás megindítására azért került sor, mert az eljárás megindítására okot adó körülmény került az alperes tudomására azáltal, hogy a közterület-felügyelet megküldte számára a 2023. június 24. napján készült jelentését. A felperes a hatósági eljárás során nyilatkozatot nem tett, bizonyítási indítványt, bizonyítékot nem terjesztett elő. Az alperes az eljárást lezáró határozatában elrendelte a vendéglátóipari egység egy hétre történő ideiglenes bezárását. Határozatának indokolásában ismertette a közterület-felügyelet által a felperesnél foganatosított intézkedésekről készített jelentések tartalmát, és megállapította, hogy a felperes három ízben, 2023. április 9-én, 2023. május 6-án és 2023. május 21-én jelentősen túllépte a bejelentett nyitvatartási időt. Határozatának jogalapjaként hivatkozott a kereskedelemről szóló 2005. évi CLXIV. törvény (a továbbiakban: Kertv.) 9. § (4) bekezdés a) pont aa) alpontjára, továbbá a kereskedelmi tevékenységek végzésének feltételeiről szóló 210/2009. (IX.29.) Korm. rendelet 27. § (1) bekezdésére.
A felperes keresettel támadta az alperes határozatát.
Az elsőfokú bíróság jogerős ítéletével az alperes határozatát megsemmisítette. Ítéletének indokolása szerint az alperes az eljárás megindításáról szóló végzésében kizárólag egyetlen esetre hivatkozott, amikor a felperes nyitvatartási időn túl működtette a vendéglátóipari egységet, arra viszont semmilyen formában nem utalt, hogy a közterület-felügyelet hónapokon keresztül ellenőrzést folytatott a felperesnél, amiről így a felperes nem szerzett tudomást. Megállapította, hogy az alperes ezen eljárásával megsértette az általános közigazgatási rendtartásról szóló 2016. évi CL. törvény (a továbbiakban: Ákr.) 2. §-ában foglalt jogszerűség elvét, valamint az Ákr. 5. § (2) bekezdés a) pontjában foglalt, az ügyféli jogok előmozdítására és az ezzel összefüggő tájékoztatásra vonatkozó kötelezettségét is. Utalt arra is, hogy a közterület-felügyelet nem rendelkezik kereskedelmi hatósági hatáskörrel, ilyet a közterület-felügyeletről szóló 1999. évi LXIII. törvény (a továbbiakban: Kftv.) 1. § (6) bekezdése szerint kizárólag jogszabály telepíthetne rá, az alperes azonban ilyen tartalmú jogszabályt nem jelölt meg. A Kftv. 6. § (1) bekezdése csak a más szervekkel való együttműködésre jogosítja fel a közterület-felügyeletet, de e rendelkezés nem tekinthető feladat- és hatáskört telepítő jogszabályi rendelkezésnek. Kifejtette továbbá, hogy a közterület-felügyelet által az ellenőrzésekről készített jelentések nem minősülnek közokiratnak, a polgári perrendtartásról szóló 2016. évi CXXX. törvény (a továbbiakban: Pp.) 323. § (1) bekezdése szerint ugyanis ennek feltétele, hogy az okiratot a hatóság ügykörén belül állítsa ki. A közterület-felügyelet ugyanakkor nem végezhet kereskedelmi hatósági tevékenységet, így az általa készített jelentések a kereskedelmi igazgatási eljárás vonatkozásában nem minősülnek közokiratnak. Megállapította továbbá, hogy a közterület-felügyelet által végzett ellenőrzések nem feleltek meg a jogszabályi követelményeknek, mivel a közterület-felügyelők nem mentek be az üzletbe, nem hallgatták meg a jelenlévőket, az intézkedésről jegyzőkönyvet nem készítettek. Ennélfogva az ellenőrzésekről készített jelentések nem voltak alkalmasak arra, hogy az alperes azokra kereskedelmi hatóságként határozatot alapítson. Ebből fakadóan az alperes a tényállástisztázási kötelezettségének sem tett eleget, mivel a megállapított tényállást kizárólag a közterület-felügyelet jelentéseire alapította. Végül utalt rá, hogy az első ellenőrzés időpontja és az eljárás megindítása között öt hónap telt el, e késlekedésnek pedig nem volt indoka, így az alperes megsértette a hatékonyság alapelvét is.
A jogerős ítélettel szemben az alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet. Ebben kifejtette, hogy az elsőfokú bíróság jogsértő módon járt el, amikor nem folytatott le bizonyítási eljárást arra nézve, hogy a felperes valóban túllépte-e a bejelentett nyitvatartási időt, valamint hogy a perbeli időpontokban ténylegesen folytatott-e tevékenységet az üzletben. Vitatta, hogy jogsértő lenne azon eljárása, hogy az eljárás megindításáról szóló végzésben csak egyetlen esetet tüntetett fel, ez ugyanis már önmagában is elegendő lenne a szankció alkalmazásához, ezen túl pedig a további jogsértéseket is figyelembe vette az eljárás későbbi szakaszában, a bizonyítás során. Utalt arra is, hogy a felperes a bizonyítási eljárás során értesítés ellenére sem kívánta gyakorolni ügyféli jogait. A Kftv. 1. § (4)-(5) bekezdéseire, 6. § (1) bekezdésére és 27. § a)-b) pontjaira hivatkozással kiemelte, hogy a közterület-felügyelet nem kereskedelmi hatósági jogkörben járt el az ellenőrzés során, és az önkormányzat nem is telepített ilyen hatáskört a közterület-felügyeletre. Az alperes csupán felhasználta a közterület-felügyelet által a saját hatáskörében eljárva gyűjtött és részére átadott bizonyítékokat, amelyek továbbítására a közterület-felügyelet köteles is. Kifogásolta azon ítéleti megállapítást, miszerint a közterület-felügyelet jelentése nem közokirat, a közterület-felügyelet ugyanis a polgármesteri hivatal belső szervezeti egységeként működik, a közterület-felügyelők pedig köztisztviselők, így a jelentés kiállítása a közigazgatási szerv ügykörén belül történt. Utalt arra is, hogy a jelentéseket a közterület-felügyelet érintett szervezeti egységének vezetője hivatalból, szignalizációs kötelezettsége folytán továbbította az alpereshez mint kereskedelmi hatósághoz, a szükséges eljárás lefolytatása céljából. A jelentés az Ákr. által a hivatalos feljegyzésre előírt összes tartalmi követelménynek megfelel, így az alperes által bizonyítékként felhasználható, sőt az alperes a jelentés figyelembevételét nem is mellőzhette. Kiemelte, hogy a tényállást a szükséges mértékben feltárta, a nagyobb mélységű tényállástisztázást azonban gátolta, hogy a felperes nem működött közre. Kifejtette, hogy az eljárás során a felperesi üzlethez tartozó kerthelyiség kapcsán is feltárta a tényállást, azt ugyanis kizárólag a felperes személyzete és vendégei használtak. Végül hivatkozott arra is, hogy a felperes ügyféli jogai nem sérültek az eljárás során, mivel az eljárás megindításáról őt értesítette, a felperes viszont ügyféli jogait nem kívánta gyakorolni az eljárás során.
A Kúria végzésével a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot új eljárás lefolytatására és új határozat hozatalára utasította.
Végzésének indokolásában rámutatott, hogy az alperes alaptalanul sérelmezte, hogy az elsőfokú bíróság nem folytatott le bizonyítási eljárást. Az Ákr. 62. § (1) bekezdése szerint ugyanis a tényállás tisztázása az alperes feladata, a közigazgatási bíróság pedig a Kp. rendszerében az ügy jellegére figyelemmel mérlegelheti, hogy szükségesnek tartja-e bizonyítási eljárás lefolytatását. A Kúria szerint az elsőfokú bíróság jelen ügyben helytállóan jutott arra a következtetésre, hogy jogkérdésekben kell döntenie, ekként bizonyítási eljárásra nem volt szükség.
A Kúria megállapította továbbá, hogy az alperes a bejelentett nyitvatartási idő túllépése miatt indított eljárást a felperessel szemben, és ezért szabott ki szankciót. Az, hogy a nyitvatartási idő túllépésére hány alkalommal került sor, csupán a szankció mértékének meghatározása körében bír jelentőséggel, a jogsértés megállapíthatósága szempontjából azonban nem. Utalt arra is, hogy az Ákr. 104. § (4) bekezdés a) pontja alapján az eljárás megindításáról szóló értesítésben elegendő az ügy tárgyának, azaz a hatósági eljárás megindítására okot adó körülménynek, jelen ügyben a nyitvatartási idő túllépésének megjelölése. Ennélfogva nem volt jogszabálysértő, hogy az alperes az eljárást megindító végzésében csak egyetlen esetre hivatkozott a nyitvatartási idő túllépése körében, de határozatában több ilyen időpontot is feltüntetett.
A Kúria kiemelte továbbá, hogy a Kftv. 1. § (4) bekezdés a) pontja alapján a közterület-felügyelet feladata a közterületek jogszerű használatának ellenőrzése, a Kftv. 1. § (5) bekezdése szerint pedig a közterület-felügyelő a Kftv.-ben meghatározott feladatkörében jogosult és köteles a közterületen ellenőrizni a jogszabályban foglalt kötelezettségek megtartását, jogszabálysértés esetén pedig eljárást kezdeményezni. A Kúria szerint e jogszabályhelyek alapján a közterület-felügyelet jogosult volt ellenőrzést folytatni a felperesi vendéglátóipari egység környékén, illetve annak eredményeként az alperes hatósági eljárását kezdeményezni. E körben tévesen állapította meg az elsőfokú bíróság, hogy a közterület-felügyelet kereskedelmi hatósági jogkörben járt el, a közterület-felügyelet ugyanis csupán a jogszabályban előírtak, ezen belül is a nyitvatartási rend betartását ellenőrizte, kereskedelmi hatósági jogkört nem gyakorolt.
A közterület-felügyelet által kiadott jelentések kapcsán a Kúria leszögezte, hogy az alperes helytállóan hivatkozott az Ákr. 62. § (2) bekezdésében foglalt szabad bizonyítás elvére, amely szerint a hatóság minden olyan bizonyítékot felhasználhat, amely a tényállás tisztázására alkalmas. A közterület-felügyelet jelentései az alperes által vizsgált jogsértésekre nézve releváns adatokat (időpont, helyszín, nyitvatartási idő betartása) tartalmaztak, így a tényállás tisztázására kétséget kizáróan alkalmasak voltak. Az elsőfokú bíróság tévesen állapította meg azt is, hogy a jelentések nem minősülnek közokiratnak. A közterület-felügyelet ugyanis a Kftv. 1. § (4) bekezdés a) pontja és (5) bekezdése szerinti ügykörén belül, a közterület jogszerű használatának és ellenőrzésének keretei között járt el, nem pedig kereskedelmi hatósági jogkörben, így az okirat saját ügykörön belüli kiállítása mint tényállási elem is megvalósult. A Kúria megjegyezte azt is, hogy a jelentések közokirati jellegének a perbeli ügyben nem is volt jelentősége, a hatóság ugyanis a szabad bizonyítás elvéből fakadóan bármilyen okirat felhasználhat bizonyítékként.
A Kúria a kerthelyiség vonatkozásában megállapította, hogy az alperest e körben sem terhelte jogszabálysértés, a felperesi vendéglátóipari üzlet nyitvatartásának túllépését ugyanis az eljárása során bizonyította, ezt pedig a felperes a perben nem tudta kétségbe vonni. Az alperes ezt meghaladóan a perben igazolta azt is, hogy a kerthelyiségben a felperes üzletén kívül csak egy edzőterem működött, amely az ellenőrzések idején nem tartott nyitva.
A Kúria leszögezte, hogy a jogerős ítélet tévesen állapította meg, hogy az alperes nem biztosította a felperes alapvető ügyféli jogainak gyakorlását. A jogerős ítéletből egyrészt nem derül ki, hogy az alperes pontosan mely ügyféli jogosultság gyakorlását nem tette lehetővé a felperes számára, másrészt az alperes az eljárást megindító végzésében kimerítően tájékoztatta a felperest jogairól és kötelezettségeiről, aki azonban ügyféli jogosultságaival nem élt. A Kúria végül megállapította azt is, hogy az elsőfokú bíróság tévesen rótta fel az alperesnek a hatékonyság alapelvének megsértését, az utolsó ellenőrzés és az eljárás megindítása között ugyanis nem öt hónap, hanem csak 3-3,5 hónap telt el.
Szerző: Kárász Marcell
Hivatkozott döntés: Kfv.IV.37.353/2024/9.
Kecskeméti Szakmai Nap – 2024. november 08.