Az alapeljárást kezdeményező felperes az Auto Y GmbH‑tól vásárolt egy Mercedes‑Benz márkájú, Euro 5 dízelmotorral felszerelt használt gépjárművet. Ez a típusú jármű egy olyan motorprogramozó szoftverrel van ellátva, ami csökkenti a kipufogógáz‑visszavezetés mértékét, ha a külső hőmérséklet egy bizonyos küszöbérték alatt van, ami megnövekedett NOx‑kibocsátást eredményez. Ez a visszavezetés tehát csak akkor hatékony teljes mértékben, ha a külső hőmérséklet nem esik e küszöbérték (a továbbiakban: hőmérsékleti tartomány) alá. E tekintetben az alapeljárás felei között vita tárgyát képezte az is, hogy pontosan milyen külső hőmérséklet alatt és milyen mértékben csökken ez a visszavezetési arány. A felperes állítása szerint ez a rendszer a 715/2007 rendelet 5. cikkének (2) bekezdése értelmében tiltott hatástalanító berendezésnek minősül. Azzal, hogy a Mercedes‑Benz Group ilyen berendezéssel felszerelt járművet adott el a felperesnek, állítása szerint neki kárt okozott, és ezért keresetet indított a kérdést előterjesztő bíróság, a Landgericht Ravensburg (ravensburgi regionális bíróság, Németország) előtt a kár megtérítése iránt.
A kérdést előterjesztő bíróság szerint a felperesnek a német Polgári Törvénykönyv (Bürgerliches Gesetzbuch, a továbbiakban: BGB) vonatkozó rendelkezései szerint a kártérítéshez való joga akkor állapítható meg, ha a kárt okozó megsértett egy, a másik személy védelmét szolgáló törvényt. E kérdéseket illetően azonban a német ítélkezési gyakorlatban és jogirodalomban különféle értelmezések léteznek:
A Német Szövetségi Legfelsőbb Bíróság (a továbbiakban: Bundesgerichtshof) úgy véli, hogy a járművekre vonatkozó műszaki követelmények harmonizálása érdekében elfogadott uniós jogi aktusok elsősorban a közúti közlekedésbiztonság, valamint az egészség‑ és környezetvédelem magas szintjét célozzák. Ezzel szemben több regionális bíróság álláspontja szerint a keretirányelv célja a jármű vevőjének egyéni védelme is.
Abban az esetben, ha a felperest a BGB alapján megilleti a kártérítéshez való jog, a kérdést előterjesztő bíróság arra keresi a választ, hogy a jelen ügyben alkalmazandó uniós jogi rendelkezések gyakorlati érvényesülésének biztosítása érdekében szükséges‑e, hogy a szóban forgó gépjármű használatából származó előnyöket ne vagy csak korlátozott mértékben számítsák be e kártérítési követelésbe. Az ítélkezési gyakorlatban és a német jogirodalomban eltérő álláspontok léteznek e kérdésről, valamint arról a befolyásról, amelyet a jogalap nélküli gazdagodás tilalma gyakorolhat az ilyen beszámításra.
E tekintetben a Bundesgerichtshof úgy véli egyrészt, hogy tekintettel a jogalap nélküli gazdagodásnak a német kártérítési jogban előírt tilalmára, a károsult nem kerülhet kedvezőbb helyzetbe, mint amilyenben a kárt okozó esemény hiányában lenne, másrészt pedig, hogy a kártérítési követelésbe kizárólag az ezen eseményhez kapcsolódó nyereséget kell beszámítani, a károkozó aránytalan mentesítése nélkül. Ezzel szemben több regionális bíróság szerint a tiltott hatástalanító berendezéssel ellátott jármű használatából származó előnyök beszámíthatók a kártérítési követelésbe.
A Bíróság az alábbiak szerint foglalt állást az előzetes döntéshozatal során feltett kérdésekben:
Az érintett uniós jogi rendelkezésekkel (2009. május 7‑i 385/2009/EK bizottsági rendelettel módosított, a gépjárművek és pótkocsijaik, valamint az ilyen járművek rendszereinek, alkatrészeinek és önálló műszaki egységeinek jóváhagyásáról szóló, 2007. szeptember 5‑i 2007/46/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (keretirányelv) 18. cikkének (1) bekezdését, 26. cikkének (1) bekezdését és 46. cikkét – a könnyű személygépkocsik és haszongépjárművek (Euro 5 és Euro 6) kibocsátás tekintetében történő típusjóváhagyásáról és a járműjavítási és ‑karbantartási információkhoz való hozzáférésről szóló, 2007. június 20‑i 715/2007/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet 5. cikkének (2) bekezdésével) összefüggésben – a Bíróság megállapította, hogy e rendelkezések a közérdeken kívül védik valamely gépjármű magánszemély vevőjének az e gépjármű gyártójával szemben fennálló magánérdekeit is, ha a gépjármű ez utóbbi rendelkezés értelmében vett tiltott hatástalanító berendezéssel lett ellátva.
A kérdést előterjesztő bíróság választ várt arra a kérdésre is, hogy ellentétes-e az uniós jogi szabályozással, ha a gépjármű vevőjének okozott kár megtérítése keretében az e gépjármű tényleges használatából származó előnyöket nem számítják be e gépjármű vételárának visszatérítésébe. Amennyiben az előző eset nem áll fenn, akkor pedig ellentétes-e az uniós joggal, hogy e kedvezményt ugyanezen gépjármű teljes vételára alapján számítják ki.
A Bíróság a fenti kérdések tekintetében rámutatott arra, hogy a tagállamok feladata az irányelvek érvényre juttatása, így az irányelv rendelkezéseinek megszegése esetén alkalmazandó szankciók meghatározása is. Abban az esetben, ha az irányelv nem tartalmaz olyan részletes rendelkezéseket, amelyek az adott kérdést részletesen szabályoznák, az egyes tagállamok feladata, hogy meghatározzák e részletes szabályokat. Ezzel összefüggésben a Bíróság felhívta a figyelmet arra is, hogy nem felel meg a tényleges érvényesülés elvének az a nemzeti jogszabály, amely a gyakorlatban lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé teszi, hogy a gépjármű vevője megfelelő kártérítést kapjon azért a kárért, amelyet számára az uniós jog szerinti tilalomnak e gépjármű gyártója általi megszegése okozott.
A Bíróság mindezekre tekintettel ítéletében kimondta, hogy az uniós jogot akként kell értelmezni, hogy e jog e tárgyra vonatkozó rendelkezéseinek hiányában az érintett tagállam joga határozza meg a 715/2007 rendelet 5. cikkének (2) bekezdése értelmében vett tiltott hatástalanító berendezéssel ellátott gépjármű vevőjének ténylegesen okozott kár megtérítésére vonatkozó szabályokat, azzal a megkötéssel, hogy e kártérítésnek megfelelőnek kell lennie a keletkezett kárhoz képest.
A vitás hőmérsékleti tartománnyal összefüggésben a Bíróság azt is kifejtette, hogy az EUMSZ 267. cikkben említett eljárás keretében, amely a nemzeti bíróságok és a Bíróság feladatainak világos szétválasztásán alapul, az alapügy konkrét tényállásának a megállapítása és értékelése, valamint a nemzeti jog értelmezése és alkalmazása kizárólag a nemzeti bíróság hatáskörébe tartozik.
Hivatkozott döntés: C-100/21. sz. ügyben 2023. március 21-én hozott ítélet
Az ítélet magyar nyelven itt érhető el:
Szerző: Nagy Álmos Lukács
Ki minősül „volt haszonbérlőnek” a Földforgalmi törvény szerinti előhaszonbérleti jog alapján a közvetlen megelőző időszak minősítése tükrében