A Kúria döntése alapjául szolgáló tényállás szerint a II. rendű alperes által kiírt motoros kupasorozat első fordulója lakott területen kívül kialakított versenypályán került lebonyolításra, ahol a pályát az I. rendű alperes jelölte ki. A felperes néhai házastársa, aki korábban motorversenyzett és pályabíró is volt, a perbeli versenyen nézőként vett részt. Több más nézővel együtt a pálya külső kerületén, a célegyenes előtti, a pályarajz szerinti „üres felvonulási zónában” tartózkodott, a pályát határoló fehér műanyag szalagon kívül, amely nem volt a nézők elől elzárt terület. A verseny során az egyik versenyző elvesztette uralmát a gépjárműve felett és a pályát elhagyva elütötte a felperes házastársát, aki a baleset bekövetkezésekor nézőként a pályát határoló fehér szalagon kívül tartózkodott. A felperes házastársa súlyos, életveszélyes koponyasérülést szenvedett, majd nem sokkal a baleset után elhunyt.
A felperes módosított keresetében 10.000.000 forint sérelemdíj és 231.702 forint kártérítés, valamint ezek után járó törvényes késedelmi kamatok egyetemleges megfizetésére kérte kötelezni az alpereseket.
Az I. és II. rendű alperesek védekezésüket a sportról szóló 2004. évi I. törvény (a továbbiakban: Stv.) 66. § (1) bekezdésére alapították. Az I. rendű alperes szerint a hivatkozott jogszabályhely alapján a verseny szervezője a II. rendű alperes volt, így ő volt felelős a sportrendezvény biztonságos lebonyolításáért. Érvelése szerint az I. rendű alperes a verseny rendezőjének minősült, csupán a pályát jelölte ki, amit a II. rendű alperes elfogadott.
A II. rendű alperes vitatta, hogy a versenymotor üzembentartójának minősülhet. Állította, hogy a perbeli sportrendezvény szervezője az I. rendű alperes volt, míg rendezője nem volt az eseménynek, ezért a szervező I. rendű alperes felelős a sportrendezvényen bekövetkezett balesettel okozott károk megtérítéséért.
Az elsőfokú bíróság határozatának indokolásában megállapította, hogy a kereset jogalapjában a veszélyes üzemi felelősség szabályai szerint mindkét alperessel szemben megalapozott.
A bíróság megállapította, hogy a sportegyesület I. rendű alperes volt a tényleges lebonyolítója a perbeli versenynek, így rá a veszélyes üzemek használata miatt fokozott felelősség hárult. A II. rendű alperes üzembentartói minőségét amiatt tartotta megállapíthatónak, mert az általa kiírt versenyről, versenysorozatról volt szó, a nevezési feltételeket, a verseny szabályait, az irányadó biztonsági szabályokat a II. rendű alperes írta elő, továbbá a versenyigazgató feletti szakmai felügyeletet is ő gyakorolta.
Az elsőfokú bíróság azt is kifejtette, hogy a veszélyes üzemi felelősség kapcsán nem kellett vizsgálni az alperesek által hivatkozott szervező, illetve rendező fogalmát és az Stv. vonatkozó rendelkezéseit.
Az alpereseknek ahhoz, hogy mentesüljenek a kártérítési felelősség alól, azt kellett volna bizonyítani, hogy a perbeli baleset a fokozott veszéllyel járó tevékenység körén kívül eső elháríthatatlan ok miatt következett be, ezt azonban bizonyítani a perben nem tudták.
A másodfokú bíróság határozatának indokolása szerint a fellebbezési eljárás tárgyát képező sérelemdíj iránti igény elbírálására a szerződésen kívül okozott kárért való, deliktuális felelősség és – a felperes, valamint az alperesek közötti jogviszony hiánya miatt – nem a kontraktuális felelősség szabályai az alkalmazandók. A deliktuális felelősségi rendszeren belül a felelősség általános szabályához képest speciálisnak minősül a fokozott veszéllyel járó tevékenységért való felelősség (a veszélyes üzemi felelősség), ezért – figyelemmel a baleset körülményeire – annak jogszabályi feltételeinek (Ptk. 6:535. §, 6:536. §) a fennállását vizsgálta.
A másodfokú bíróság kifejtette, hogy a perbeli esetben veszélyes üzemnek maga a motorverseny minősült, amely az átlagost meghaladó védekezést követel meg. A kár bekövetkezése pedig azt jelenti, hogy a védekezés nem volt megfelelő, amelynek következménye az objektivizált felelősség. Egyetértett az elsőfokú bírósággal, hogy a veszélyes üzem mindkét alperes érdekében működött, ezért mindketten üzembentartónak és a Ptk. 6:536. § (2) bekezdése szerint közös károkozónak minősülnek.
A jogerős ítélet ellen a II. rendű alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet. Kérelme szerint a jogerős ítélet azért jogszabálysértő, mert a másodfokú bíróság döntését a Ptk. rendelkezéseire alapította az Stv. rendelkezései helyett, holott a konkrét esetben az utóbbi speciális rendelkezéseit kellett volna alkalmazni az előbbi általános szabályai helyett.
A Kúria jelen ügyben kizárólag abban a kérdésben foglalhatott állást, hogy a perbeli sportrendezvény során történt sportbalesettel okozati összefüggésben álló károkért való felelősségre a Ptk. rendelkezései voltak-e az irányadók, vagy emellett vagy ehelyett kellett-e bármilyen jelentőséget tulajdonítani az Stv. 66. § (1) bekezdésének, amelyet a II. rendű alperes megsértett jogszabályhelyként a felülvizsgálati kérelmében kizárólagosan megjelölt.
A Kúria indokolásában rögzítette, hogy az eljárásban az nem volt vitatott, hogy a felperes és az alperesek között nem volt szerződéses kapcsolat, ezért a Kúriának is ebből kellett kiindulnia. A szerződésen kívül okozott kárért való felelősség szabályait a Ptk. tartalmazza, így azt, hogy egy szerződésen kívül okozott kár esetén az adott tényállás mellett fennáll-e a kártérítési felelősség, a Ptk. szabályai alapján kell megítélni.
A Kúria indokolásában rámutatott arra is, nem kizárt, hogy a Ptk. – ebből a szempontból általánosan alkalmazandó – szabályai mellett egyes ágazati jogszabályok ezektől eltérő speciális szabályokat tartalmazzanak, amelyek úgynevezett kártérítési felelősséget telepítő szabályok. Ilyenkor az adott ágazati jogszabály fogalmazza meg, hogy az adott káresemény bekövetkezése esetén speciálisan kit vagy kiket terhel kártérítési felelősség, amely szabályokat – jellegüktől függően – a Ptk. szabályai mellett, esetleg helyett figyelembe kell venni.
A Kúria megállapította, hogy az Stv. ugyan tartalmaz kártérítési felelősséget telepítő szabályokat (Stv. 26. § (3) bekezdés és a 76. § (2) bekezdés), azonban a jelen ügyben hivatkozott Stv. 66. § (1) bekezdése nem fogalmaz meg kártérítési felelősséget, különösen a kár viselésére vagy megtérítésére vonatkozó szabályokat, következésképp kártérítési felelősséget telepítő szabályként sem értelmezhető. Ebből következően az Stv. 66. § (1) bekezdése nem tekinthető olyan speciális szabálynak sem, amelynek bármilyen jelentősége lenne az alperesek kártérítési felelőségének a megállapítása körében a Ptk. fentiek szerint alkalmazandó szabályai mellett.
Mindebből következően a másodfokú bíróság helytálló következtetése szerint a perbeli sporttevékenységgel kapcsolatos károkozás esetén – speciális sportjogi szabályozás hiányában – az alperesek kártérítési felelősségét kizárólag a Ptk. rendelkezései szerint kellett megítélni, így a jelen ügyben az Stv. 66. § (1) bekezdésében szereplő szervező, illetve rendező fogalmát sem kellett vizsgálni.
A jogeset száma: BH 2024. 38. (Kúria Pfv.III.20.239/2023/5.)
Részletesebben lásd: https://szakcikkadatbazis.hu/doc/9920424
Szerző: dr. Nagy Álmos Lukács
közjegyzőhelyettes, magánjogi szakreferens, Magyar Jogász Egylet
Lehetséges-e tagállammal szemben beszámítás útján érvényesíteni kötelezettségszegési eljárásban kiszabott bírság követelést? – Podcast
