A Kúria Kfv.V.35.089/2026/8. számú ítéletének tényállása szerint a felperesek helyi iparűzési adó (a továbbiakban: HIPA) fizetésére köteles vállalkozók, akik vállalkozásaikat 2023. szeptember 1. és december 31. között szüneteltették.
A felperesek a 2024. adóévre vonatkozó HIPA-bevallásukat 2025. július 21. napján nyújtották be a helyi adóhatósághoz, amelyben a helyi adókról szóló 1990. évi C. törvény (a továbbiakban: Htv.) 39/A. § (2) bekezdése szerinti egyszerűsített adóalap-megállapítást választották. A felperesek egyúttal az adóbevallás benyújtására vonatkozó határidő elmulasztása miatt igazolási kérelmet is előterjesztettek, amely szerint a határidőt egyrészt azért mulasztották el, mert az ÁNYK-rendszer nem tette lehetővé az űrlapon a vállalkozások szünetelése miatt az egyszerűsített adóalap-megállapítás kiválasztását, továbbá utaltak egészségügyi problémáikra.
Az elsőfokú önkormányzati adóhatóságként eljárt jegyző a felperesek igazolási kérelmeit végzéseivel (a továbbiakban: elsőfokú végzések) elutasította.
A jegyző az elsőfokú végzések meghozatalának napján egyúttal formátlan levelek (a továbbiakban: Tájékoztató Levelek) formájában közölte a felperesekkel, hogy bevallásuk „jogalap nélküli”, ezért azokat „be nem nyújtottnak” tekinti, a felperesek pedig az általuk fizetendő HIPA alapját kizárólag a Htv. 39. § (1) bekezdésében foglalt általános szabályok szerint állapíthatják meg.
A felperesek fellebbezése nyomán eljárt alperes kormányhivatal végzéseivel (a továbbiakban: másodfokú végzések) az elsőfokú végzéséket helybenhagyta.
A kormányhivatal a másodfokú végzések indokolásában rámutatott, hogy a vállalkozás szünetelésének időszaka a felperesek adókötelezettségre nem bírt kihatással. A felperesek által hivatkozott egészségügyi problémák az elhízással és fogorvosi kezelésekkel voltak kapcsolatosak, ezek azonban jellegüknél fogva nem akadályozták őket az adóbevallás megtételében. Kiemelte, hogy a vállalkozás 2023. évi szünetelése folytán a felpereseknek valóban nem volt lehetőségük a Htv. 39/A. § (2) bekezdése szerinti adóalap választásáról szóló nyilatkozat bevallási nyomtatványon való megtételére, de ez a bevallás benyújtását és az adóalap megválasztását nem akadályozta. Mindezek alapján megállapította, hogy az igazolási kérelmekben foglaltak nem alkalmasak a határnap elmulasztása kapcsán a felperesi önhiba hiányának alátámasztására.
A felperesek keresetet terjesztettek elő az kormányhivatal másodfokú végzéseivel szemben, amelyben egyrészt kérték az első- és másodfokú végzések megsemmisítését és a jegyző új eljárásra kötelezését. Másrészt kérték azt is, hogy a bíróság a megismételt eljárásra szóló iránymutatásában mondja ki, hogy a Htv. 39/A. § (4) bekezdése szerinti, a 39/A. § (2) bekezdésében foglalt tételes adóalap választására vonatkozó nyilatkozat a bevallás részeként tett adózói nyilatkozat, nem pedig kérelem, így az késedelmes megtétele esetén sem utasítható vissza elkésettség miatt. A késedelem legfeljebb eljárási jogkövetkezményekkel járhat, de nem eredményezheti azt, hogy az adózó az adott adóévre ne választhassa a tételes adóalap-megállapítást. Ennek alátámasztásaként hivatkoztak a Kúria Kfv.I.35.183/2020/6. számú határozatára, amely szerint az adóbevallás nem kérelem, hanem az adókötelezettség teljesítésének formája, ezért elkésettség esetén az nem utasítható vissza. Kifejtették, hogy a kormányhivatal az adóalap megválasztására vonatkozó, az adóévet követő május 31-i határidőt jogsértő módon minősítette objektív, jogvesztő határidőnek. A bevallásban tett késedelmes nyilatkozat nem minősül kérelemnek, így az az adóigazgatási rendtartásról szóló 2017. évi CLI. törvény (a továbbiakban: Air.) 48. § d) pontja alapján nem lett volna visszautasítható. Ehelyett az adóigazgatási eljárás részletszabályairól szóló 465/2017. (XII. 28.) Korm. rendelet 18. §-a alapján a bevallás kijavításának vagy kiegészítésének lett volna helye, nem pedig a bevallás „be nem nyújtottnak” minősítésének. Végül sérelmezték, hogy az adóhatóságok tévesen, a méltányosság elvét megsértve értékelték az önhiba hiányát alátámasztó körülményeket.
Az elsőfokú bíróság jogerős ítéletével a felperesek keresetét alaptalanként elutasította.
Ítéleti indokolásában rögzítette, hogy a Tájékoztató Levelek nem képezhetik közigazgatási per tárgyát, azokkal szemben a szabályozás nem biztosít jogorvoslatot, így a per tárgyát kizárólag az képezte, hogy az elsőfokú és másodfokú végzések jogszerűek-e, azaz helyesen rendelkeztek-e az eljárt adóhatóságok az igazolási kérelem elutasításáról.
Rögzítette, hogy a felperesek maguk sem vitatták, hogy az adózás rendjéről szóló 2017. évi CL. törvény (a továbbiakban: Art.) 2. melléklet II/A/1. a) pontja szerinti, az adóbevallás „objektív törvényi” benyújtási határidejét elmulasztották. A bevallási határidő elmulasztása esetén ugyanakkor az Air. 53. § (1)-(2) bekezdése szerint az adózó igazolási kérelemmel élhet, amelyben a mulasztás önhibán kívüliségét kell alátámasztani. A felperesek által hivatkozott egészségi problémák az általános megítélés szerint nem eredményeznek ügyintézésre való képtelenséget, így a kormányhivatal helyesen döntött szakértő igénybevétele nélkül. Rögzítette, hogy a felperesek alaptalanul hivatkoztak a nyomtatvánnyal kapcsolatos hiányosságokra is. A jegyző ekként jogszerűen utasította el a felperesek igazolási kérelmét, a kormányhivatal pedig jogszerűen hagyta helyben az elsőfokú végzéseket. E körben a méltányosság alapelve sem sérült.
Rámutatott, hogy az adózó a HIPÁ-t önadózással állapítja meg. amely kötelezettsége az Art. 47. § (1)-(2) bekezdései szerint nem függ az adóhatóság intézkedésétől. Az adóhatóságot tehát jogszabály nem kötelezi arra, hogy felhívja az adózó figyelmét a bevallási kötelezettsége teljesítésére. A Kúria Kfv.I.35.183/2020/6. számú ítéletét az ügyben nem tekintette irányadónak, mivel jelen esetben az adóhatóság nem rendelkezett az adóbevallás visszautasításáról az Air. 48. §-a alapján, hanem a felperesek bevallási határidő elmulasztása miatt előterjesztett igazolási kérelmét utasította el végzéseivel, a per tárgyát pedig ezek jogszerűsége képezte. Végül megjegyezte, hogy a felperesek által hivatkozott további eljárási jogsértések csupán „érintőlegesek” a per tárgyához képest.
A jogerős ítélettel szemben a felperesek terjesztettek elő felülvizsgálati kérelmet.
Ebben kifejtették, hogy az igazolási kérelmet elutasító végzés felülvizsgálata során a per tárgya nem korlátozható az elsődleges petitumban közvetlenül támadott végzésre, hanem a bíróság köteles a tartalom szerinti minősítés elvének megfelelően vizsgálni az ügyben az e végzéssel egyidejűleg vagy azt követően kibocsátott további hatósági iratot is, ha az a végzéshez kapcsolódóan az érintett jogi helyzetét befolyásoló jogkövetkezményt közöl, állapít meg vagy konkretizál. Az elsőfokú bíróság ehhez képest csak az igazolási kérelem elutasításának jogszerűsége körében döntött, amivel megsértette a közigazgatási perrendtartásról szóló 2017. évi I. törvény (a továbbiakban: Kp.) 2. § (4) bekezdését, 4. § (6) bekezdését és 45. § (2) bekezdését, valamint tévesen határozta meg a per kereteit, és elbírálatlanul hagyta a kereset egy részét.
Előadták, hogy az igazolási kérelmek elutasítása és a Tájékoztató Levelek ténylegesen egységet képeznek, és utóbbiak is joghatással bírnak, amelyek ellen a felperesek csak a formális végzés megtámadásával együtt élhettek a jogorvoslati jogukkal. A Kp. generálklauzulás rendszerében a közigazgatási jogvita tárgya lehet minden olyan közigazgatási tevékenység, amely a fél jogi helyzetét megváltoztatja. A jogerős ítélet maga is rögzíti, hogy a Tájékoztató Levél azt közli, hogy a bevallás jogalap nélküli és be nem nyújtottnak minősül. Ez joghatásnak minősül, mert a bevallás jogi sorsát és az adóalapmegállapítás módját meghatározza. A Kp. rendszerében pedig a közigazgatási cselekmény minőség nem attól függ, hogy a hatóság a cselekménytét hogyan nevezi. Kifejtették, hogy a Tájékoztató Levelek a Kp. rendszerében a közigazgatási cselekmény fogalmán belül is a 4. § (3) bekezdés a) pontja szerinti egyedi döntésnek minősül, amelybe a közigazgatás bármely cselekménytípusa beleérthető, akár alakszerű, akár alakszerűtlen, akár írásbeli, akár más formában megjelenő döntéstartalmú akaratnyilvánításról van szó, feltéve hogy az joghatást vált ki.
Utaltak arra is, hogy a keresetlevél keresethalmazatot tartalmazott, mivel egyrészt kérték, hogy a bíróság döntsön az igazolási kérelmek elutasítása megalapozottságáról, másrészt azt is kérték, hogy a bíróság vizsgálja felül azon adóhatósági álláspont jogszerűségét, amely szerint a Htv. 39/A. § (4) bekezdése szerinti nyilatkozat elkésettsége és az igazolási kérelem elutasítása az „adóalapválasztási” jog elenyészését eredményezi-e. Kifejtették, hogy ha a második petitum a támadott közigazgatási tevékenység azonosíthatósága vagy a megfelelő kereseti kérelemfajta minősítése érdekében tisztázásra szorult, úgy a bíróságot a Kp. 45. § (1) bekezdés a) pontja és a Kp. 46. § alapján hiánypótlási, pervezetési kötelezettség terhelte volna, amelynek nem tett eleget.
Álláspontjuk szerint a Htv. 39/A. § (4) bekezdés a) pontja szerinti, az adóalap választására vonatkozó bejelentés határideje nem jogvesztő, tehát az azt tartalmazó adóbevallást az adóhatóság köteles érdemben elbírálni, és az adó alapjának egyszerűsített meghatározását elfogadni. Az adóhatóság az adóalap-választás figyelembevételét nem zárhatja ki alakszerű, jogorvoslattal támadható döntés nélkül, ezért pusztán a határidő elmulasztása nem alapozza meg azt, hogy az adóhatóság az adóbevallást visszautasítsa, „be nem nyújtottnak” minősítse. Az adóhatóság köteles a bevallást és az abban tett választási nyilatkozatot érdemben elbírálni, és a kapcsolódó jogkövetkezményekről csak alakszerű, jogorvoslattal támadható döntésben rendelkezhet.
Hangsúlyozták, hogy a Htv. 3. § (3) bekezdéséhez kapcsolódó kúriai gyakorlat a Htv. 39/A. § (4) bekezdés a) pontja szerinti nyilatkozatra is alkalmazandó, ami azt támasztja alá, hogy utóbbi nyilatkozat is bevallásnak minősül, amely nem utasítható vissza. Kifogásolták, hogy az elsőfokú bíróság objektív határidőnek minősítette a bevallás benyújtására és az adóalap-választási nyilatkozat megtételére vonatkozó határidőt, holott a bevallási határidő elmulasztása esetén a bevallás pótolható, az igazolás célja pedig csupán a késedelmes benyújtáshoz fűződő jogkövetkezmények alóli mentesülés. Végül kifogásolták az igazolási kérelmük elutasítását és a tárgyalás berekesztését követően előterjesztett beadvány elsőfokú bíróság általi mellőzését.
A Kúria a jogerős ítéletet – az indokolás részbeni megváltoztatása mellett – hatályában fenntartotta ítéletével.
Indokolásában rögzítette, hogy a felülvizsgálati kérelem befogadása kizárólag a Htv. 39/A. § (4) bekezdése szerinti adózói nyilatkozat megtételére vonatkozó határidő jellegének, illetve a nem formalizált Tájékoztató Levelek ellen indítható közigazgatási per feltételeinek vizsgálatára terjed ki, így a felperesek által előadott egyéb jogszabálysértéseket nem vizsgálta.
A Kúria a per tárgyának meghatározása kapcsán rögzítette, hogy a felperesek a keresetlevelükben azt kérték, hogy a bíróság első- és másodfokú végzéseket semmisítse meg, és az új eljárásra szóló iránymutatásában mondja ki, hogy a Htv. 39/A. § (4) bekezdése szerinti választási nyilatkozat a bevallás részét képezi, ezért nem minősíthető kérelemnek és elkésettség miatt nem utasítható vissza. A Kúria megállapította, hogy a felperesek támadott közigazgatási cselekményként az első- és másodfokú végzéseket, valamint a Tájékoztató Leveleket jelölték még, így keresetük a Kp. 38. § (1) bekezdés a) pontja szerinti „keresetfajtának” minősül. A keresetlevél nem tartalmaz utalást arra, hogy a felperesek több „keresetfajtát”, illetve mulasztási vagy megállapítási keresetet kívántak előterjeszteni. Ebből következően az elsőfokú bíróságot nem terhelte további hiánypótlási vagy anyagi pervezetési kötelezettség a keresetlevél tartalmának tisztázása érdekében. Az elsőfokú bíróság a keresetlevél helytálló értelmezésével állapította meg, hogy az megtámadási kereseteket tartalmaz, és így helytállóan vizsgálta, hogy van-e lehetőség a tájékoztató levek közigazgatási bíróság előtti megtámadására.
Az elsőfokú bíróság e körben azt állapította meg, hogy a bíróságtól az egyedi közigazgatási határozatok felülvizsgálatát lehet kérni, így a felülvizsgálat a határozat meghozatalát megelőző eseményekre és döntésekre, illetve az egyedi határozat meghozatalát követően kibocsátott iratokra nem terjed ki, ennélfogva a Tájékoztató Levél sem támadható meg közigazgatási perben.
A Kúria rögzítette, hogy az elsőfokú bíróság ezen álláspontja jogszerű. A felperesek helyesen utaltak arra, hogy a Kp. 4. § (1) bekezdése alapján a közigazgatási jogvita tárgyát a (3) bekezdés szerinti közigazgatási cselekmények képezhetik, amelynek három konjunktív feltétele van, arra azonban tévesen hivatkoztak, hogy bármilyen közigazgatási tevékenység közigazgatási jogvita tárgya lehet. A felperesek nem mulasztási keresetet terjesztettek elő, így a per tárgya nem egy mulasztás, hanem egy megvalósított közigazgatási cselekmény lehetett. Jelen ügyben a Kp. 4. § (3) bekezdés b) és d) pontja szerinti közigazgatási szerződés és általános hatályú rendelkezés nem releváns, ezért a Tájékoztató Levél csak akkor lehetett volna a per tárgya, ha az a Kp. 4. § (3) bekezdés a) pontja szerinti egyedi döntésnek minősül. A felperesek arra is helyesen hivatkoztak, hogy e kérdésben a Kp. 4. § (6) bekezdése alapján a Tájékoztató Levél tartalmi vizsgálatával lehet állást foglalni.
A Kúria a Tájékoztató Levél tartalmának vizsgálata kapcsán rámutatott, hogy az Art. 46-47. §-a értelmében a HIPA nem kivetéses, hanem önadózás alá eső adónem. A felperesek a 2024. évi HIPA-bevallásukat – amelyben a Htv. 39/A. § szerinti egyszerűsített adóalap-megállapítás iránti nyilatkozatot is előterjesztettek – az Art. 2. melléklet II/A/1. pont a) alpontjában meghatározott 2025. május 31-i határidőn túl, tehát késedelmesen nyújtották be. A határidő elmulasztása miatt igazolási kérelemmel éltek, amit azonban az eljárt adóhatóságok elutasítottak.
A Kúria rámutatott arra is, hogy a felperesek a vállalkozásuk szüneteltetése miatt a 2023. évi HIPA-bevallásban – a jövőre szóló tevékenység hiányában – nem tehettek az egyszerűsített adóalapról szóló, a Htv. 39/A. § szerinti nyilatkozatot. A felperesek a tevékenységüket a 2024. évben újrakezdték, így az egyszerűsített adóalap-megállapításról szóló választásukat a 2024. évtől a jövőre nézve is a 2025. május 31. napjáig tehették meg bevallásukban a Htv. 39/A. § (4) bekezdése alapján. Azt pedig a felperesek maguk sem állították, hogy a 2024. évi bevallásban nem volt lehetőségük az egyszerűsített adóalap választására, sőt ezt meg is tették. A választást tartalmazó bevallásuk azonban elkésett, igazolási kérelmük pedig alaptalan volt, ekként nem teljesült az egyszerűsített adóalap-megállapítás törvényi feltétele, vagyis a tárgyévet követő ötödik hónap utolsó napjáig történő választás.
A Kúria kiemelte, hogy a jegyző az Air. 6. §-ában foglalt tájékoztatási és együttműködési kötelezettsége alapján tájékoztatta a Tájékoztató Levelekben a felpereseket arról, hogy az egyszerűsített adóalap-megállapítás nem lehetséges. A jegyző ezzel a felperesek ügyében nem döntést hozott, hanem előmozdította jogaik gyakorlását, mivel felhívta figyelmüket arra, hogy a bevallásukban az adóalap megállapítása nem megfelelő. A tájékoztatás nem irányult a felperesek adójogi helyzetének megváltoztatására, és azt nem is eredményezte, ugyanis adózásuk alapja mindaddig a bevallás marad, amíg az adóhatóság annak ellenőrzése alapján utólagos adómegállapítást nem tesz.
A felperesek ekként tévesen érveltek azzal, hogy az adóhatóság a Tájékoztató Levelekben visszautasította bevallásaikat, mivel a jegyző ilyen döntést nem hozott. A Tájékoztató Levelek elnevezése és tartalma összhangban állt, azok nem egyedi döntést tartalmaztak, hanem azt szolgálták, hogy a felperesek jogszerűen eleget tehessenek adókötelezettségüknek. A Tájékoztató Levelek egyedi döntési tartalom hiányában nem minősülnek a Kp. 4. § (1) bekezdése szerinti, közigazgatási perben támadható közigazgatási cselekménynek, így az elsőfokú bíróság helyesen határozta meg a per tárgyát és kereteit.
Végül a Kúria megjegyezte, hogy az adóalap választásására vonatkozó nyilatkozat megtétele, illetve a bevallás benyújtása eljárási cselekmények, így az ezekre irányadó eljárási határidő elmulasztása esetén az Air. 53. § alapján igazolásnak van helye. Az ilyen határidők nem objektív, hanem szubjektív határidőnek minősülnek, ekként a kormányhivatal és az elsőfokú bíróság tévesen tekintette ezeket objektív jellegűnek. Tartalmilag ugyanakkor ennek ellenére sem a kormányhivatal, sem az elsőfokú bíróság nem tekintette jogvesztőnek e határidőket, hiszen az igazolási kérelem érdemi elbírálására sor került, így e tévedés az ügy érdemére nem hatott ki.
Hivatkozott döntés: Kfv.V.35.089/2026/8.
Szerző: Kárász Marcell
