Az észt legfelső bíróság egy olyan büntetőügyben folytatott felülvizsgálati eljárást, amelyben a vádlottat az alsóbb bíróságok kisértékű lopás, más bankkártyájának használata és bírósági eljárásban résztvevő személyekkel szembeni erőszak miatt két év szabadságvesztésre ítélték. A büntetőeljárás során bizonyítékként használták fel a vádlottnak olyan személyes adatait, amelyek többek között elektronikus hírközlési szolgáltatások igénybevétele közben keletkeztek.
Az előterjesztő észt bíróság kérdései nyomán az EUB az elektronikus hírközlési adatvédelmi irányelv (2002/58/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv) 15. cikk (1) bekezdését értelmezte, figyelemmel az Alapjogi Charta 7., 8. és 11. cikkére, valamint 52. cikk (1) bekezdésére. Ennek során megállapította, hogy az irányelvvel ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely a bűncselekmények megelőzése, kivizsgálása, felderítése és üldözése céljából lehetővé teszi, hogy a hatóságok olyan forgalmi vagy helymeghatározó adatok összességéhez férjenek hozzá, amelyek információkat szolgáltathatnak az elektronikus hírközlő eszköz felhasználója által lebonyolított közlésekről vagy az általa használt végberendezések helyéről, és lehetővé tehetik az e felhasználó magánéletére vonatkozó pontos következtetések levonását, anélkül hogy e hozzáférés a súlyos bűncselekmények elleni küzdelmet érintő eljárásokra és a közbiztonságot érintő súlyos fenyegetések megelőzésére korlátozódna, függetlenül azon időszak hosszától, amelyre vonatkozóan az említett adatokhoz való hozzáférést kérik, valamint függetlenül az említett időszakra vonatkozóan rendelkezésre álló adatok mennyiségétől és jellegétől (Ítélet 45. bekezdés).
Az ítélet továbbá azt is kimondta, hogy szintén ellentétes az irányelvvel az a nemzeti szabályozás, amely az ügyészséget arra vonatkozó hatáskörrel ruházza fel, hogy büntetőügyben folytatott nyomozás céljából engedélyezze valamely hatóság részére a forgalmi és helymeghatározó adatokhoz való hozzáférést (Ítélet 59. bekezdés).
Érdemes a magyar büntetőeljárási szabályozás áttekintése a fenti ítéleti tételek fényében. Kiindulásként fontos rögzíteni, hogy a kérdéses ügyben nem telefon- vagy internetszolgáltatás tartalmára vonatkozott az adatkérés és -felhasználás. Az információs rendszer titkos megfigyelése, valamint a lehallgatás – tehát a közlések, kommunikáció tartalmának a megismerése – a magyar Be. szerint bírói engedélyhez kötött leplezett eszköz (Be. 231. §), amely csak a törvényben taxatíve meghatározott súlyosabb bűncselekmények esetén alkalmazható (Be. 234. §). Az EUB által adott értelmezés nem erre, hanem a forgalmi és helymeghatározást lehetővé tévő adatokra vonatkozott (pl. hívó és hívott felek azonosítása, hívások időpontja és iránya, helymeghatározást lehetővé tevő cellainformációk, IP címek stb.). Ezeket az adatokat az elektronikus hírközlési szolgáltatók a 2003. évi C. törvény 157. § (2), (5) és (7) bekezdése szerint kötelesek – többek között bűnüldözési adatszolgáltatási célból – három évig őrizni.
Az elektronikus hírközlési szolgáltatók által őrzött adatok büntetőeljárásban való felhasználására tehát nem a leplezett eszközökre vonatkozó szabályok, hanem a Be. 261-262. §-a szerinti adatkérés alapján kerülhet sor. Az adatkérés ügyészi engedélyhez kötött és annak a hírközlési szolgáltatók kötelesek eleget tenni. Az adatkérés a magyar szabályozás szerint is – szemben a leplezett eszközök alkalmazásával – elvileg bármilyen bűncselekmény esetében felhasználható, az nincs a súlyos bűncselekmények körére szorítva, ami az EUB ítélete fényében ellentétesnek tűnik az uniós joggal.
Ugyanakkor a Be. általános szükségesség-arányossági klauzulájának [Be. 2. § (3) bek.] megfelelő – uniókonform – alkalmazásával az adatkérési ügyekben teljesíthetők az uniós irányelvből fakadó, a magánszféra védelmére vonatkozó arányossági elvárások, ha és amennyiben ezeket az adatkéréseket minden egyes konkrét esetben a súlyos bűncselekmények körére szorítják. További problémát jelent viszont, hogy az EUB ítélete kifejezetten kimondja, hogy az adatkérés engedélyezhetőségét vizsgáló hatóságnak az ügyészségtől mint a büntetőeljárásban résztvevő, annak kimenetelében érdekelt hatóságtól független szervnek kell lennie. Figyelemre méltó az ítélet azon megállapítása, amely szerint a magánszférát védő szükségességi-arányossági vizsgálat utólagos, már a perbíróság által felvett bizonyítás körében történtő lefolytatása sem elegendő, mert az észt – és így tulajdonképpen a magyar – szabályozás is már azzal megsérti az uniós jogot, hogy az ügyész egyáltalán hozzáférhet ezekhez az adatokhoz. A felülvizsgálatnak szükségképpen az adatok megszerzését megelőzően kell megtörténnie (vö. Ítélet 58. bekezdés).
Mindezek alapján az ítélet a tagállami bíróság számára kifejezetten ki is mondja, hogy az ezen elvekkel ellentétesen megszerzett adatokat a tagállami bíróság köteles a bizonyítékok köréből kirekeszteni, ha az érintett személyek nem tudnak hatékony módon észrevételt tenni ezekkel az információkkal és bizonyítékokkal kapcsolatban, amelyek a bíróság tudomásán kívüli területről származnak és döntő befolyással lehetnek a tényállás megállapítására (Ítélet 44. bekezdés).
A fenti ítélet alapján az észt szabályozáshoz nagyon hasonló magyar büntetőeljárási szabályok uniókonformitása is kérdésessé vált, a magyar büntetőbíróságra pedig az adatkéréses ügyekben fokozott értelmezési kötelezettség hárul.
Szerző: Szomora Zsolt
Új ügykezelési stratégia az Emberi Jogok Európai Bíróságán