Az alábbi írásnak hármas aktuálitása is van. Az első, Szomora Zsolt kollégánk által a múlt héten megjelent híradás a német StGB legújabb reformjáról, amely 2021. október 1-én lépett hatályba az online zaklatással kapcsolatban. A másik Pongó Tamás (SZTE) ez év őszén megjelent könyve, melyet volt szerencsém bemutatni és amely a cyberbullying napjainkban egyre komolyabb problémákat okozó jelenségével foglalkozik. A harmadik aktualitás, hogy épp a hétvégén vettem részt a Mathias Corvinus Collegium (MCC) Őszi Akadémiájának egyik kerekasztalbeszélgetésén, ahol a bántalmazó és bullying típusú magatartások különböző jogi megközelítéseiről értekeztünk Monori Zsuzsannával (NMHH Médiatudományi Intézet) a nemzetközi szinten és az egyes nemzeti jogrendszerekben.
A közbeszédben valamint a populáris médiakultúrában is szinte mindenhol jelen lévő cyberbullying jelenségének átfogó és tényleges gyakorlata és jogi szabályozása Amerikában létezik igazán. Mindez az erről a kérdésről folytatott európai gondolkodást ténylegesen formálhatja akár a jogalkotás vagy a jogalkalmazás szintjén is. E jogi megközelítések vizsgálatát Pongó Tamás idén megjelent diák véleménynyilvánítási szabadsággal foglalkozó könyve végzi el részletesen, ajánlásokat is téve a magyar jogalkotónak a kérdés jövőbeli szabályozása kapcsán. Pongó az alábbi fogalmat alkalmazza a cyberbullying (azaz kibermegfélemlítés) meghatározására az amerikai minták tanulmányozása alapján: „Egy elektronikus eszköz által megvalósuló, szándékos, egyszeri vagy ismétlődő magatartás, amely kárt vagy sérülést okoz az áldozatnak, s célja az erőegyensúly felborítása az elkövető és az áldozat között.” (Pongó, 2021, 34.) (Az amerikai megközelítések a magánszféravédelem szempontjából William Prosser elméleti munkássága nyomán az ún. privacy tort-ok alkalmazása miatt is speciálisnak számítanak a hasonló típusú magatartások szankcionálására, de e területtel ebben az írásban nem foglalkozom.)
Amerikával szemben Európában a cyberbullying jelenség explicit jogi szabályozása és ezzel kapcsolatos fogalomalkotás gyakorlatilag nem létező, főként prevenciós programokkal küzdenek változó sikerrel az egyes államokban a bántalmazás és zaklatás, megfélemlítés iskolai környezetben történő (cyber)bullying típusú, online vagy offline megvalósulásával szemben. Ezekben többek között pedig az is közös, hogy alapvetően nem a véleménynyilvánítás szabadságának korlátai felől, hanem számos más alapjoggal, vagy tilalommal és követelménnyel összefüggésben közelítik meg a kérdést.
A szabályozással kapcsolatos vita egyik oldala abban ragadható meg, hogy mekkora kell legyen az állam szerepvállalása és annak mire is kellene pontosan kiterjednie.
Az állam aktív szerepvállalását (ún. pozitív kötelezettségeit), szabályozó funkcióját (valamint az állami oktatási hatóságok felelősségét) illetően számos jogi reflexiót fogalmazott már meg az Emberi Jogok Európai Bíróságának (EJEB) gyakorlata a zaklató (ebbe beleértve a bántalmazó, adott esetben károkozó, tulajdont is sértő) jellegű magatartások iskolai szintű visszaszorításával és sértettek érdekvédelmével összefüggésben. E vonatkozásban az Emberi Jogok Európai Egyezményének (EJEE, Egyezmény) több cikkének sérelme merül fel (egyelőre az offline tér vonatkozásában). Ezek tipikusan az élet, az emberi méltóság, a személyi szabadság és a személyes integritás, valamint a tulajdon vagy a magánélet sérelme, illetve a kínzás – különösen az embertelen, megalázó bánásmód – tilalmába vagy az egyenlő bánásmód követelményébe ütköző magatartások.
A Dordevic v. Croatia (2011) ügyben az emberi méltóság védelme kapcsán az Egyezménysértés megállapításához szükséges minimális súlyosságot elérő szintű megalázó bánásmódra való hivatkozás jelent meg iskolai összefüggések közötti offline zaklató magatartás miatt, amelyet fogyatékosságra tekintettel követtek el. Ebben az ítéletében az EJEB az állami kötelezettség meglétét vizsgálta a tanulók közötti viszonyok iskolán belüli, fegyelmi szempontú szabályozásában és megállapította, hogy Horvátország oktatási hatóságai nem tettek meg mindent a helyzet megfelelő értékelésére és a sértett jogainak védelmére a pszichés és fizikai abúzussal szemben, amelyet iskolán kívül 14 év alattiak követtek el a panaszos és családja sérelmére, annak ellenére, hogy a zaklatás tényét igazoltnak látták abban, hogy folyamatosan és egy alkalommal fizikai sérülést okozva zajlottak a cselekmények, ezzel elérve azt a szükséges minimumszintet (minimum level of severity), amely már az EJEB közbelépését megalapozza. (Ezen felül a fogyatékos kérelmezőt gondozó anya 8. cikkbe foglalt jogainak sérelmét is megállapította a Bíróság.)
Tíz év elteltével (2020) pedig egy másik ítéletében (Buturuga v. Romania) az EJEB egy büntetőügyben kimondta, hogy a nők elleni erőszak egyes vonatkozásait cyberbullyingnak nevezi és minősíti, azok elkövetési magatartásaira (pl. magánszférasértés, a sértett számítógépébe való illetéktelen behatolás és magánjellegű adatok, valamint képek megszerzése, megosztása vagy manipulálása) is tekintettel. Ezt követően pedig megállapítja, hogy állam elmulasztott pozitív kötelezettségeinek eleget tenni a családon belüli erőszakra vonatkozó sértetti állítások megfelelő kivizsgálásával, ezzel megsértve az Egyezmény 3. cikkében foglalt embertelen, megalázó bánásmód tilalmát, valamint az Egyezmény 8. cikkét.
A másik releváns, Amerika esetében a bevezetésben említett megközelítésben a diákok iskolai véleménynyilvánításhoz való jogának gyakorlása merül fel az EJEB gyakorlatában homofób gyűlöletbeszéddel kapcsolatos összefüggésekben értékelve az állam beavatkozását az oktatási rendszer kontextusában (pl. Vejdeland v. Sweden, 2012).
Az állami szerepvállalás konkrét nemzeti keretei tekintetében szinte számos megközelítése van e problémák kezelésének.
Médiajogi oldalról nem az egyén, hanem a „közönség alapjogainak védelme” a központi szabályozási kérdés. Ebben érvényesít az állam a médiaszabályozás és felügyelet során (nemzetközi szinten is megfogalmazott) alapjogi, gyermekvédelmi szempontokat, akár a közmédiára vagy a közösségi médiára (ebbe beleértve az audiovizuális médiaszolgáltatókat, videómegosztókat) gondolunk. E körben merül fel a platformok jogsértő tartalmakért való felelősségének kérdése is, illetve ezen felelősség szintje és milyensége (közvetítői, szerkesztői, etc.)
Az egyén alapjogainak védelme vonatkozásában az állami szerepvállalás a nemzeti alkotmányok szintjén, és az ezek által determinált szakjogi szabályokban testesül meg. Itt elkülönülnek (de jogrendszer-függően vegyülhetnek is) a polgári jogi, alkotmányjogi, közigazgatási jogi, médiajogi és végső soron büntetőjogi megközelítések. E területek terminológiája és definíciós fogalomkészlete is nagyon színes képet mutat a hasonló magatartások kezelése kapcsán. Az érintett jogterületek felsorolása szándékosan ebben a sorrendben történt, hiszen a büntetőjogi szabályozás csak ultima ratio lehet.
Különösen igaz ez az iskolai összefüggések között megvalósuló (cyber)bullying típusú, megfélemlítő, bántalmazó, fenyegető, megalázó magatartásokra. Az ilyen jellegű cselekmények által sérülő „jogtárgyak” védelmére az egyes jogterületek fokozódó súlyosságú – és később részletezett – jogkövetkezményeket megállapító védelmi rendszert alkalmaznak.
A következő probléma, hogy nagyon sok különbség mellett nagyon sok hasonlóság van a fogalmi elemek szintjén, és félreértések adódnak a bullying (megfélemlítés) és a cyberbullying (kibermegfélemlítés) megfelelő elhatárolásának hiányából, amely a cyberbullying megfelelő meghatározásának hiányára vezethető vissza – véli Pongó Tamás fentebb idézett 2021-es könyvében. Ezek a félreértések más nézőpontból már abban is tetten érhetőek, hogy a magyar közbeszédet alapvetően az „internetes zaklatás” terminusa uralja. A magyar Digitális Gyermekvédelmi Stratégia (DGYS) például pont ezért elválasztja az internetes zaklatást a cyberbullyingtól az érintett magatartásformák felsorolása között. Az ENSZ Gyermekvédelmi Szervezet (UNICEF) magyar weboldalán található tájékoztatások viszont összemossák azokat.
Egy másik példa lehet a bevezetésben már említett Szomora-cikkben taglalt német büntetőjogi reform, amelyben olyan elkövetési magatartásokat találunk mint „a sértett személyes adataival visszaélve szolgáltatásokat vagy árut rendel meg, vagy harmadik személyekkel kapcsolatfelvételt kezdeményez”;„ismétlődően adatkémlelést, jogosulatlan adatszerzést vagy ezekre irányuló előkészületet követ el”; „a sértettnek, hozzátartozójának vagy a sértetthez közel álló személynek a képmását terjeszti vagy a nagy nyilvánosság számára hozzáférhető teszi”; „olyan tartalmat terjeszt vagy tesz a nagy nyilvánosság számára hozzáférhetővé, amely alkalmas arra, hogy a sértettet megszégyenítse, illetve a nyilvánosság előtt lealacsonyítsa, és ezt a sértett személyiségének színlelésével teszi.” Az utolsó kettő tulajdonképpen a cyberbullying tipikus – elkövető és áldozat között az erőegyensúlyt felborító – elkövetési magatartása, de mégis egy online zaklatáshoz kapcsolódó büntető törvényi tényállásban találjuk meg a német esetben.
Olyan is előfordult már, hogy az alapjogok európai védelmével foglalkozó EU Alapjogi Ügynökség (FRA) egyik jelentésében cyberbullying szabálynak minősített egy olyan osztrák büntetőtörvényi tényállást (2016), amely valójában telekommunikációs vagy számítógépes rendszeren keresztüli folyamatosan elkövetett zaklatásra vonatkozott.
A jogi szabályozás tévútjait, fogalmi és rendszertani következetlenségeit viszont a gyakorlat adott esetben megfelelően pótolni tudja. A FRA számos jelentésében foglalkozott már az online véleménynyilvánítás és ehhez kapcsolódó zaklató, bántalmazó, megfélemlítő jellegű (adott esetben akár offline) formáival is, és azonosított ezek kezelésében „ígéretes gyakorlatokat”.
Ha most azt vizsgáljuk, hogy Magyarország esetében milyen (egyre fokozódó védelmet nyújtó) szabályozási keret az, amelyben az eddig érintett magatartásokat egyáltalán értelmezni lehet a jog szintjén, akkor az alábbi összkép rajzolódik ki előttünk:
Egy alkotmány általában véve megkülönböztetett figyelemben részesíthet egyes, rendezetlen alapjogi kollíziókat, az általánosnál részletesebb alkotmányi szintű szabályok – alkotmányozói döntésen alapuló – megfogalmazása által. A magyar Alaptörvény jelenleg védelmezi a magánszférajogokat (VI. cikk) és a véleménynyilvánítást (IX. cikk) is, illetve ezeket egymásra tekintettel is értékeli, védelembe véve a magán- és családi életet és az otthon nyugalmát a véleménynyilvánítás egyes formáival szemben. A véleménynyilvánítás másik korlátjaként emeli az egyes védett csoportokhoz való tartozás esetköreit is, amikor nevesíti a nemzeti, etnikai, faji és vallási csoportokhoz való tartozás kapcsán e közösségek tagjainak emberi méltóságát. (A védett tulajdonságokra tekintettel a hátrányos megkülönböztetés szélesebb körben vett tilalmát a XV. cikk szabályozza.)
Az Alaptörvény ilyen értékválasztásaiból folyik aztán a szakjogi (médiajogi, polgári, büntetőjogi, egyenlő bánásmód követelményéhez kapcsolódó – bírói és hatósági jogérvényesítést is lehetővé tévő) szabályozás. De ide kapcsolódik az olyan jogszabályok elfogadása, mint a 2018. évi LIII., a magánélet védelméről szóló törvény, amely keret- és esernyő jelleggel fogalmaz meg követelményeket, utalva arra is, hogy a magánéletvédelem részleteit az Alaptörvénnyel összhangban a Ptk., a Btk. és az Infotv. tartalmazzák. Kiemelt területként említi e törvény a gyermekek védelmét is.
Témánkhoz kapcsolódóan e törvény magánéletet (magánszférát) védelmező rendelkezései közül csak egyet emelnék most ki, a kapcsolattartás tiszteletben tartásához való jogot, amely „a magánközlések, az élőszóban, telefonbeszélgetés, hagyományos vagy elektronikus levelezés során vagy egyéb kommunikációs eszközök segítségével átadott magánjellegű információk a kapcsolattartás tiszteletben tartásához” kapcsolódik. A törvény szerint az egyént (beleértve a gyermeket is) fokozott védelem illeti meg mind a zaklatás hagyományos, mind annak valamennyi internetes formájával szemben. (Így már talán érthető az „internetes zaklatás” kifejezés dominanciája a magyar közbeszédben.) Itt felmerül azonban a kérdés, hogy ez a megfogalmazás kíván-e annál pontosabb elhatárolást a két fogalom között, minthogy a „hagyományos” zaklatásra vonatkozó tudásunkat egyszerűen az online térre alkalmazzuk, még mindig zaklatásról beszélve. Továbbá felmerül az is, hogy pontosan melyik zaklatás-típusról is van szó a magánéletvédelmi törvény e rendelkezésében, ugyanis az utal a magánéletvédelem részletszabályainak locusa kapcsán Ptk.-ra és a Btk.-ra, de a zaklatás egy másik tényállását tartalmazó Ebktv.-re (2003. évi CXXV. tv.) való utalást – relevancia hiányában? – nem tartalmaz. (Erről nemsokára bővebben.)
A polgári jogban (Ptk.) a magánszféra személyiségi jogok csokraként csapódik le és kiterjed – a polgári jog saját, alapvetően kártérítési és egyéb vagyoni eszközeivel – például a magán- és családi élet, az otthon, a másokkal való – bármilyen módon, illetve eszközzel történő – kapcsolattartás (és a magántitok, valamint személyes adatok) tiszteletben tartására és védelmére, valamint az emberi méltóság és a személy hátrányos megkülönböztetése elleni védelemre.
A büntetőjog az emberi méltóság és más bűncselekmények sérelmére elkövetett bűncselekmények között például (most külön nem kitérve a gyermekpornográfiával összefüggő cselekményekre) közösség tagja elleni erőszaknak minősíti a nemzeti, etnikai, faji, vallási csoporthoz vagy a lakosság egyes csoportjaihoz (valós vagy vélt) tartozás, így különösen fogyatékosság, nemi identitás, szexuális irányultság miatt olyan, kihívóan közösségellenes magatartás tanúsítását, amely alkalmas arra, hogy az adott csoport tagjában riadalmat keltsen. Aki ezen tulajdonságok kapcsán pedig bántalmazással, illetve erőszakkal vagy fenyegetéssel valakit arra kényszerít, hogy valamit tegyen, ne tegyen vagy eltűrjön, annak cselekménye súlyosabban minősül.(Hasonló elkövetési magatartásokra már láttunk példát a korábban említett Dordevic és Vejdeland ügyekben is. Iskolai összefüggések között persze gyakran meghaladja ezt a szintet a probléma. Akár a testsúly, testmagasság vagy hajszín is ilyen cselekményekhez vezethet. Gyakran előfordul, hogy ezen tulajdonságokra tekintettel vesznek rá diákokat valamely cselekmény – pl. öltözőbe zárás – eltűrésére, de ez sem éri el a társadalomra veszélyesség büntetőjogi küszöbét, tehát ezeket nem kezeli a büntetőjog.)
Még pár gondolat erejéig azonban e területen maradva, pár szót szólnék a zaklatásról. A Btk. alapján ennek célja, hogy valaki mást megfélemlítsen, vagy magánéletébe, illetve mindennapi életvitelébe önkényesen beavatkozzon rendszeres vagy tartós háborgatással (akár online vagy offline is, hiszen a magánélet védelméhez való jog kapcsán a 2018. évi LIII. törvény alapján a védelem kiterjed a zaklatás hagyományos és online formáival szemben is). Ugyanezt a tényállást erőszak alkalmazásával való fenyegetés is megvalósítja (akár egyszer is), ha annak célja a félelemkeltés. Első körben sokunknak eszünkbe juthatnak iskolai (vagy iskolán kívüli) forgatókönyvek ilyen magatartásokkal, mind offline vagy online, de valóban minden ilyen esetet a büntetőjognak kellene ezeket kezelnie a szabadságvesztés terhe mellett? Abban azért van egyetértés, hogy a büntetőjogon kívüli eszközöket kellene előnyben részesíteni. (ld. pl. Monori, 2016)
Az előbbi két büntetőjogi példában felvetett problémákra adhat talán megfelelőbb választ az „alkotmányjogi” megközelítés: az ún. „diszkriminációs zaklatás”, amelyet az Ebktv. szabályoz. Az ezt kimerítő magatartások is az emberi méltóság elleni (szexuális vagy egyéb) magatartásra irányulnak, ha az valakinek a szintén e törvény által meghatározott védett tulajdonságára irányul, és célja (vagy hatása) a megfélemlítő, ellenséges, megalázó, megszégyenítő vagy támadó környezet kialakítása (amelyben véleményem szerint – igazodva a Pongó által alkotott cyberbullying-fogalom egyik központi eleméhez – eleve felborul az erőegyensúly elkövető és áldozat között).
Sokszor hallunk „iskolai bántalmazásról” az ebben a cikkben is vizsgált magatartások kapcsán, de ezen előbb idézett szabályokban a bántalmazás alig jelenik meg mint elkövetési magatartás. Talán ezzel is függ össze az, hogy a (cyber)bullying típusú – támadó (online és offline) környezetet teremtő és az emberhez méltó életet lehetetlenné tévő – magatartások elnevezése konszenzusosan inkább a megfélemlítés irányába mutat (ld. Pongó, 2021 vagy Parti, 2016). A szabályozás másik előnye, hogy a jogalkotó azt is biztosítja, hogy a korszellem és a gyakorlat alapján védettnek minősíthető tulajdonságok változását a jogalkalmazás megfelelően le tudja követni, hiszen nem zárt listát tartalmaz a törvény, hanem azt az „egyéb helyzettel” zárja, amely mindenkor nyitott a bírósági, hatósági jogértelmezésre.
A (cyber)bullying típusú diák-magatartások kapcsán továbbá problémát jelentenek a megtorló jellegű cselekmények (ld. szexuális tartalmú képfelvétel jogosulatlan felhasználása vagy az ún. „bosszúpornó” terjesztése egy szakítás után, illetve álprofil létrehozása közösségi médián, akárcsak viccből is, vagy az előbbiek megvalósítására). Ennek kapcsán fontos megemlíteni az Ebktv. egy másik tényállását: a megtorlást. Ez az egyenlő bánásmód megsértése miatt kifogást emelő, eljárást indító vagy az eljárásban közreműködő személlyel szemben ezzel összefüggésben jogsérelmet okozó, erre irányuló vagy azzal fenyegető magatartás lehet. Természetesen a való életben ilyen magatartás akár a (cyber)bullying tényét az iskolában bejelentő diák vagy a kezdeményezés kapcsán intézkedő szülő vagy éppen iskolai alkalmazott sérelmére is megvalósulhat.
Az iskolai alkalmazottak sérelmére elkövetetett hasonló cselekményekkel pedig vissza is jutunk az Amerikai Egyesült Államok bírósági gyakorlatáig, ahonnan kiindulva elemzésünket megkezdtük. Ott viszont a kérdés nem a fentebb bemutatott (alap)jogi összefüggések között nyer értelmet, hanem a diák véleménynyilvánítás és az oktatáshoz való jog találkozásának homlokterében. A nagy jelentőségű Tinker-ügyben már 1969-ben megfogalmazták azt, hogy a diákok „nem hagyhatják a véleménynyilvánítás alkotmányos jogát az iskolakapuknál.” Ez mit is jelent pontosan? Az iskolába való belépéssel a diák szabad véleménynyilvánítása nem szűnhet meg, hogy az onnan való kilépéssel újraéledjen. A kérdés ekkor csupán az, hogy az egyének (különösen a gyermekek, diákok) védelmében – immáron Európában – az államnak (vagy éppen az iskolának) mekkora szerepe és felelőssége van e magatartások szankcionálásában vagy az egyes fogalmakhoz kapcsolódó definíciók meghatározásában.
Szerző: Sulyok Márton
AB§SZIM 2021 – A hazai jogélet felpezsdítése joghallgatók részvételével