A Kúria Kfv.III.45.040/2024/6. számú határozatának releváns tényállása szerint az alperes foglalkoztatás-felügyeleti hatóság 1.800.000 forint munkaügyi bírsággal sújtotta a felperest arra figyelemmel, hogy hat munkavállalója vonatkozásában nem teljesítette bejelentési kötelezettségét olyan időszakokra nézve, amelyekben ők ténylegesen már a felperes foglalkoztatásában álltak. A bírság összegszerűségének meghatározása körében kifejtette, hogy a közigazgatási szabályszegések szankcióiról szóló 2017. évi CXXV. törvény (a továbbiakban: Szankciós tv.) 10. § (4) bekezdése alapján a kiszabható bírság mértéke az ügyben maximum a bírságösszeg felső határának fele lehet. Az összeg mértékének meghatározásakor figyelemmel volt arra, hogy a jogsértés 6 fő munkavállalót érintett és 9 napot meg nem haladó időtartamban állt fenn, a felperessel szemben 3 éven belül munkaügyi bírság kiszabására nem került sor, a bejelentési kötelezettség megsértése a munkaviszony létesítésének jogi garanciáit és a munkaviszony regisztrációjához fűződő állami érdeket is sérti, továbbá hogy a jogsértéssel okozott hátrány nem visszafordítható. Nem értékelte a felperes terhére a jogsértéssel okozott hátrány, illetve elért előny nagyságát, mivel ezek nem összegszerűsíthetőek. Bírságnövelő körülményként értékelte, hogy a szabálytalanság 6 fő munkavállalót érintett, valamint hogy a felperes kb. 50 munkavállalót foglalkoztat. Bírságcsökkentő tényezőként vette figyelembe ugyanakkor a felperes együttműködő magatartását. Az alperes a bírság 1 fő munkavállalóra számított alapösszegét az ellenőrzéskori minimálbérnek megfelelően 200.000 forintban állapította meg, amelyet a bírságösszeget növelő és csökkentő tényezők mérlegelésével 300.000 forintra növelte, és ez alapján szabta ki a munkaügyi bírságot.
A felperes keresettel támadta az alperes határozatát, amelyben többek között sérelmezte a bírságösszeg meghatározását is. Érvelése szerint az alperesnek bírságcsökkentő tényezőként kellett volna értékelnie, hogy csak egy jogszabályhelyet sértett meg, továbbá hogy nem számít visszaesőnek. A mérlegelési jogkörben hozott közigazgatási határozatok felülvizsgálatáról szóló 2/2015. (XI. 23.) KMK véleményre hivatkozással kifogásolta, hogy az alperes nem indokolta meg, hogy miért tartja meghatározhatatlannak az okozott hátrányt és az elért előnyt, továbbá nem adta indokát annak sem, hogy az egy munkavállalóra eső bírság összegét miért épp 300.000 forintban határozta meg.
Az elsőfokú bíróság az alperes határozatát megsemmisítette, és az alperest új eljárás lefolytatására kötelezte. Ítéletének indokolásában a bírságösszeg vonatkozásában kifejtette, hogy bár az alperes figyelembe vette a Szankciós tv. 10. § (1) bekezdése szerinti szempontokat, azonban a mérlegelési jogkörben hozott határozat csak akkor jogszerű, ha az a közigazgatási perrendtartásról szóló 2017. évi I. törvény 85. § (5) bekezdésében foglalt valamennyi feltételnek megfelel. Megállapította, hogy az alperes nem indokolta, hogy mely szempontok értékelésével és hogyan jutott arra, hogy a bírság alapösszegét munkavállalónként 200.000 forint alapösszegben határozza meg. Utalt rá, hogy a minimálbér mértékének megfelelő összeg alapulvétele logikusan nem következik az alperes által mérlegelt szempontokból, tekintettel arra is, hogy a jogszabály a bírság minimumösszegeként 30.000 forintot határoz meg. Hivatkozott arra is, hogy a határozatból nem állapítható meg egyértelműen, hogy a munkavállalók számát hogyan vette figyelembe a bírságkiszabásnál az alperes, mivel e körülményre több ízben is utal határozatában. A megismételt eljárásra adott iránymutatás szerint az alperesnek a bírságösszeg meghatározásakor számot kell adnia arról, hogy az egyes szempontokat milyen súllyal értékelte, és logikusan le kell vezetnie, hogy hogyan határozta meg a bírság alapösszegét, valamint hogyan vette figyelembe a bírságnövelő és bírságcsökkentő tényezőket, kerülve ugyanazon szempont többszöri értékelését.
A jogerős ítélettel szemben az alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet. Ebben a bírságösszeg kapcsán előadta, hogy a jogerős ítélet nem felel meg a mérlegelési jogkörre vonatkozó jogszabályi rendelkezéseknek és a releváns bírói gyakorlatnak. Hivatkozott arra, hogy a munkaügyi bírság kiszabásának szempontjait a Szankciós tv. 10. § (1) bekezdése meghatározza, így tiltott felülmérlegelésnek minősül, ha a bíróság olyan szempontok figyelembevételét kéri számon, amelyeket a törvény nem tartalmaz. Hivatkozott arra, hogy a munkaügyi bírság tekintetében a Szankciós tv. és a foglalkoztatás-felügyeleti hatóság tevékenységéről szóló 115/2021. (III. 10.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Ffvr.) csak a bírság maximumát és minimumát határozza meg, nem pedig tételes bírságot ír elő. A jogszabályok nem írják elő azt sem, hogy az egyes mérlegelési körülményeket milyen súllyal, számítási módszerrel kell értékelnie. Utalt rá, hogy az alperes a jogszabályban előírt mérlegelési szempontokat figyelembe vette, azokról határozatában számot adott. Nem teszi jogszabálysértővé a határozatot, hogy az alperes nem értékelt bizonyos olyan körülményeket, amelyekre a jogszabály szerint nem is kellett kitérnie. Azzal, hogy a bíróság előírta számára, hogy adjon számot határozatában arról, hogy az egyes szempontokat miként és milyen súllyal értékelte, lényegében arra kötelezte őt, hogy számszakilag levezethető módon mutassa be, hogy miért éppen 1.800.000 forint munkaügyi bírságot szabott ki. Sérelmezte, hogy ez az iránymutatás ellentétes a Kúria Kf.III.37.019/2021/6. számú határozatával.
A Kúria a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta.
Ítéletének indokolásában kifejtette, hogy Szankciós tv. 10. § (1) bekezdése körében kialakult bírósági gyakorlat, valamint a 2/2015. (XI.23.) KMK véleményben foglaltak szerint ha a jogszabály a közigazgatási szerv által végzett mérlegelési tevékenységhez feltételeket határoz meg, a határozat törvényességének alapja ezek vizsgálata. Utalt rá, hogy ha a jogszabály a mérlegelés szempontjait meghatározza, a közigazgatási perben azt kell vizsgálni, hogy a közigazgatási szerv azokat érvényesítette-e, azoknak megfelelő-e a döntése. A közigazgatási szerv továbbá köteles számot is adni a mérlegelési szempontokról is, így a határozat indokolásában ki kell fejtenie, hogy a mérlegelés során miből indult ki, milyen körülményeket vett figyelembe.
A Kúria mindezek alapján rámutatott, hogy az az alperes nem adta okszerű és ésszerű indokát annak, hogy miért indult ki a minimálbér összegéből, 200.000 forintból, különös tekintettel arra, hogy ez az alapösszeg az Ffvr. 19. § (2) bekezdése értelmében csak a tételes munkaügyi bírság kiszabásakor irányadó. Ezzel szemben az alperes által jelen ügyben alkalmazott, mérlegelési jogkörben kiszabható munkaügyi bírságot az Ffvr. 18. §-a szabályozza, ezen belül is az Ffvr. 18. § (2) bekezdése csupán annak legkisebb összegét határozza meg, ami 30.000 forint. Mindezek alapján az elsőfokú bíróság helytállóan minősítette jogsértőnek, hogy az alperes a bírság kiszabása során bírságalapként munkavállalónként 200.000 forintot állapított meg, mindenfajta indokolás nélkül. A Kúria kimondta azt is, hogy helyesen döntött az elsőfokú bíróság, amikor az alperes terhére értékelte a munkavállalók számának több szempontból történő értékelését is.
Mindezek alapján a Kúria álláspontja szerint az elsőfokú bíróság helytállóan kötelezte az alperest arra, hogy a megismételt eljárásban meghozandó határozatában adjon számot arról, hogy a bírság kiszabása során az egyes szempontokat milyen súllyal értékelte. Végül a Kúria rögzítette, hogy az alperesen nem kérhető számon egy konkrétan összegszerűsített, matematikai pontosságú, tételes levezetés a mérlegelési jogkörben meghatározott munkaügyi bírság összegére nézve, azonban arról logikus levezetéssel számot kell adnia határozatában, hogy a tényállás mely elemeit milyen súllyal értékelte a bírságkiszabás során.
Szerző: Kárász Marcell
Hivatkozott döntés: Kfv.III.45.040/2024/6.
IV. Magyar Jogi Könyvszalon – 2024. szeptember 28.