A Kúria Kfv.VI.37.640/2025/13. számú ítéletének tényállása szerint a felperes és az alperesi érdekelt egymással határos ingatlanain egy-egy, egymáshoz ikresen csatlakozó lakóépület állt. Az alperesi érdekelt a saját ingatlanán álló épületet elbontotta, és új lakóépület építésébe kezdett. A felperes bejelentést tett az alperes építésügyi hatósághoz arra hivatkozással, hogy az építési munkálatok az ő ingatlanán található épületrészt is érintették. A bejelentés alapján az alperes hivatalból építésfelügyeleti eljárást indított, és határozatával az alperesi érdekelt által folytatott építési kivitelezési tevékenységet a felperes ingatlana felé a telekhatáron átnyúló, valamint a felperessel közös szerkezetek tekintetében megtiltotta.
Az alperes ezt követően helyszíni szemlét foganatosított, amely során megállapította, hogy az alperesi érdekelt által felépített épület szerkezetkész, a hátralévő kivitelezési munkák pedig már nem érintik a felperes ingatlanát, ezért a tiltás okafogyottá vált. Erre figyelemmel az alperes végzésével az általános közigazgatási rendtartásról szóló 2016. évi CL. törvény (a továbbiakban: Ákr.) 47. § (1) bekezdés c) pontja alapján, okafogyottságra hivatkozással megszüntette az építésfelügyeleti eljárást.
A felperes keresete nyomán eljárt elsőfokú bíróság az alperes végzését első előzményi ítéletével megsemmisítette, és az alperest új eljárásra kötelezte. Az ítélet indokolása szerint az alperesnek érdemben kellett volna vizsgálnia az alperesi érdekelt által folytatott építési tevékenység és az általa létrehozott építmény szabályszerűségét, továbbá szabálytalanság megállapítása esetén a szabályossá tétel érdekében kell intézkednie, ha pedig nem állapít meg szabálytalanságot, akkor határozattal kell megállapítani a jogszabálysértés hiányát.
Az alperes a megismételt eljárás eredményeként hozott határozatában nem állapított meg jogszabálysértést az alperesi érdekelt által végzett építési tevékenység kapcsán.
A felperes újabb keresete nyomán eljárt elsőfokú bíróság a második előzményi ítéletével az alperes határozatát megsemmisítette, és az alperest ismételten új eljárásra kötelezte, arra hivatkozással, hogy nem tett eleget az első előzményi ítéletben foglalt iránymutatásnak. Az iránymutatásban előírta, hogy az alperesnek a szabálytalanságok feltárására és azok jogkövetkezményeinek levonására irányuló hatósági eljárást kell lefolytatnia, és érdemben kell vizsgálnia az alperesi érdekelt által folytatott építési tevékenység szabályszerűségét.
Az alperes a második megismételt eljárásban hozott végzésével ismételten megszüntette az eljárást az Ákr. 47. § (1) bekezdés c) pontja alapján, okafogyottságra hivatkozással. Végzésének indokolása szerint a korábbi, az elsőfokú bíróság által megsemmisített döntéseket nem építésrendészeti, hanem építésfelügyeleti eljárásban hozta meg. Kiemelte, hogy az építésrendészeti eljárást csak a bíróság második előzményi ítélete alapján indította meg, ugyanakkor az ügyben irányadó, az épített környezet alakításáról és védelméről szóló 1997. évi LXXVIII. törvény (a továbbiakban: Étv.) 48/A. § (5) bekezdése alapján a hatósági ellenőrzés lefolytatására nyitva álló 60 napos határidő leteltét követően építésrendészeti eljárás nem indítható, így az építésrendészeti eljárás megszüntetésének volt helye.
A felperes keresete nyomán eljárt elsőfokú bíróság az alperes támadott végzését megsemmisítette, és az alperest új eljárásra kötelezte.
Ítéletének indokolásában rámutatott, hogy az Ákr. 123. § (1) bekezdés f) pontja, valamint a közigazgatási perrendtartásról szóló 2017. évi I. törvény (a továbbiakban: Kp.) 85. § (3) bekezdés a) pontja és 97. § (4) bekezdése alapján a döntés megsemmisítésének van helye, ha a hatóság a megismételt eljárás során nem a bíróság ítélete szerint jár el. Az ítélethez fűződő anyagi jogerő kizárja, hogy a bíróság a megismételt eljárásra vonatkozó iránymutatását a megismételt eljárásban hozott döntés elleni per során megváltoztassa, így csak azt kell vizsgálnia, hogy az iránymutatásban foglaltakat az alperes teljesítette-e. Utalt rá, hogy a második előzményi ítélet anyagi jogereje folytán az alperes nem juthatott volna arra, hogy a szubjektív intézkedési határidő már az ítélet meghozatalát megelőzően letelt, mert ezzel szembehelyezkedett az ítéletben foglalt, az építési tevékenység szabályszerűségének érdemi vizsgálatára vonatkozó bírósági iránymutatással. A megismételt eljárásra előírta, hogy az alperes köteles az építésrendészeti eljárás érdemi lefolytatására, amely során a második előzményi ítéletben foglalt iránymutatás szerint kell eljárnia.
Az elsőfokú bíróság ítéletével szemben az alperesi érdekelt terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet. Ebben előadta, hogy az elsőfokú bíróságnak hivatalból kellett volna vizsgálnia a jogsértésről való alperesi tudomásszerzés időpontját, és ezáltal az Étv. szerinti szubjektív intézkedési határidő leteltének kérdését, függetlenül attól, hogy ezt a korábbi peres eljárásokban elmulasztotta. A hatósági ellenőrzés lefolytatására előírt 60 napos határidő akkor megtartott, ha a hatóság szabálytalanság feltárása esetén annak lezárásaként haladéktalanul, de legkésőbb a határidő lejártát követő nyolcadik napon intézkedik az eljárás megindítása iránt. Kifejtette, hogy az Étv. 46. § (4) bekezdésében és 48/A. § (5) bekezdésében foglalt, az intézkedési kötelezettségre vonatkozó, a szabálytalan építési tevekénységről való tudomásszerzéstől (a hatósági ellenőrzés időpontjától) számított 60 napos szubjektív határidő nem ignorálható az eljárás megismétlésének bíróság általi előírásával. Az intézkedésre irányuló eljárás megindításával való késlekedés esetén ugyanis hosszabb ideig maradna jogbizonytalanságban az építtető, ami ellentétes lenne a szabályozás mögötti jogalkotói szándékkal. Erre figyelemmel vitatta, hogy a végzés semmis lett volna az iránymutatástól való eltérés okán.
A Kúria a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta ítéletével.
Ítéletének indokolásában kifejtette, hogy a felülvizsgálati eljárás során abban a jogkérdésben kellett döntenie, hogy áttörhető-e a két előzményi ítélet anyagi jogereje azon az alapon, hogy az alperes számára nyitva álló intézkedési határidő lejárt. Másként fogalmazva, a hatóság az idő múlására hivatkozással megszüntetheti-e változatlan tényállás mellett azt az eljárást, amelynek lefolytatására a bíróság kötelezte?
A Kúria rámutatott, hogy a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 2011. évi CLXI. törvény 2. § (1) bekezdése szerint a bíróságok a vitássá tett vagy megsértett jogról véglegesen döntenek. E rendelkezés megvalósítására szolgál többek között a közigazgatási bíróság által hozott ítélethez fűződő anyagi jogerőhatás. Az anyagi jogerőhatás alapján az ítéletben foglaltakat mindenkinek irányadónak kell tekintenie, az abban szereplő jogok és kötelességek tárgyában ítélt dolog (res iudicata) keletkezik, azok többé már nem tehetők vitássá. Erre figyelemmel rögzíti a Kp. 97. § (4) bekezdése, hogy a bíróság határozatának rendelkező része és indokolása a megismételt eljárás és a cselekménynek a bíróság határozatával elrendelt megvalósítása során köti a közigazgatási szervet.
Kiemelte, hogy az elsőfokú bíróság által hozott két jogerős előzményi ítélet ítélt dolgot jelent, azok az anyagi jogerőhatás miatt a megismételt eljárások során kötötték az alperest, tehát a döntés semmisségének elkerülése érdekében az alperesnek elengedhetetlen lett volna az azokban foglalt iránymutatást követnie. Utalt arra is, hogy az előzményi ítéletekben szereplő iránymutatás jogszerűsége az új eljárásban hozott döntés elleni közigazgatási pernek nem tárgya, így annak vitatására a jelen perben sincs lehetősége a feleknek, erre csak az adott ítélet elleni jogorvoslati eljárásban lett volna lehetőség.
Kiemelte, hogy a megismételt eljárásra adott iránymutatástól való eltérést a közigazgatási eljárásban kivételesen megalapozhatja, ha az új eljárásban a tényállás megváltozik, ha az Európai Unió Bíróságának uniós jogra vonatkozó értelmezése az ügyben irányadó jogi normákra nézve más alkalmazási irányt szabott, ha az Alkotmánybíróság az alkalmazott jogszabályokra vonatkozó indítványt érdemi határozatával elbírálta, vagy ha a Kúria Jogegységi Panasz Tanácsa közzétett határozatról döntött, feltéve, hogy ezek kihatnak a konkrét ügyre. Az iránymutatástól való eltérést megalapozhatja az is, ha időközben a folyamatban lévő ügyre is kiható módon megváltozott az alkalmazandó nemzeti jogszabály. Jelen ügyben azonban ezek a kivételes körülmények nem merültek fel, így érvényesül a főszabály. Ebből fakadóan az elsőfokú bíróságnak jelen ügyben csak azt kellett vizsgálnia, hogy az alperes eleget tett-e az előzményi ítéletekben foglalt iránymutatásnak.
A Kúria végül utalt rá, hogy arra helytállóan hivatkozott az alperesi érdekelt, hogy az alperes a szabálytalanságról való tudomásszerzést követő 60 napos határidő elteltét követő nyolcadik nap után az Ákr. 104. § (1) bekezdés a) pontja alapján már nem indíthat hivatalból építésrendészeti eljárást. Jelen ügyben ugyanakkor a hivatalbóli építésrendészeti eljárást nem e rendelkezés, hanem az Ákr. 104. § (1) bekezdés b) pontja, tehát a bíróság erre vonatkozó kötelezése alapján kellett megindítani, ugyanis arra a bíróság kötelezte jogerős előzményi ítéleteivel. Ilyen esetben az alperes az eljárás megindítását nem mérlegelheti, az erre vonatkozó iránymutatás jogszerűségét a megismételt eljárás során nem vitathatja, erre kizárólag az első előzményi ítélettel szembeni felülvizsgálati eljárás során lett volna lehetőség. A felülvizsgálati kérelemmel nem támadott ítéletek anyagi jogereje folytán e kötelezés jogszerűségét jelen felülvizsgálati eljárásban a Kúria sem vizsgálhatta.
A Kúria ítélete a közigazgatási bíróság által hozott ítélethez fűződő anyagi jogerőhatás és a megismételt eljárásra adott iránymutatás közötti lényeges összefüggésre világít rá. Az ítélet egyértelművé teszi, hogy az iránymutatás kötőereje az anyagi jogerőhatásból fakad, tehát a Kp. 97. § (4) bekezdésének azon szabálya, amely előírja az iránymutatás közigazgatási szervek általi követésének kötelezettségét, lényegében az ítélethez fűződő anyagi jogerőhatást „konkretizáló” szabály (ld. hasonlóan pl. BH2022. 223.). Az ítélet megerősítette azt a bírói gyakorlatot is, amely szerint a megismételt eljárás eredményeként meghozott közigazgatási cselekmény elleni pernek nem tárgya a megismételt eljárásra adott iránymutatás jogszerűsége, még akkor sem, ha az iránymutatás helyességéhez adott esetben kétség fér (ld. pl. Kfv.VII.45.035/2023/6.). Végül az ítélet megerősíti azt az – álláspontunk szerint helyes – kúriai gyakorlatot is, amely szerint az iránymutatás kötőereje nem „abszolút”, azaz bizonyos – jelen ügyben szóba nem kerülő – esetekben a közigazgatási szervek eltérhetnek az iránymutatásban foglaltakról (a kérdés részletes elemzésére ld. Kárász Marcell: A Kúria végzése a megismételt hatósági eljárásra vonatkozó iránymutatás kötőerejéről. Jogesetek Magyarázata, 2025/3-4. sz.).
Hivatkozott döntés: Kúria Kfv.VI.37.640/2025/13.
Szerző: Kárász Marcell
