A Kúria Kfv.VII.45.057/2025/8. számú határozatának releváns tényállása szerint az alperes foglalkoztatás-felügyeleti hatóság munkaügyi bírsággal sújtotta a felperes munkáltatót, egyúttal kötelezte arra, hogy két munkavállalója részére fizesse ki a bérpótlék és a garantált bérminimum különbözetének összegét. Határozatának indokolásában rámutatott, hogy a felperes megsértette a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) 136. § (1) és (2) bekezdését, 153. § (1) bekezdés b) pontját, 165. § (1) bekezdés a) pontját, valamint a kötelező legkisebb munkabér (minimálbér) és a garantált bérminimum megállapításáról szóló 508/2023. (XI. 20.) Korm. r. (a továbbiakban: Korm. r.) 2. § (2) bekezdését, két munkavállaló ugyanis rendkívüli munkaidőben is munkát végzett, az ennek ellenértékeként fizetett, 300 Ft/óra összegű bérpótlék azonban nem érte el a jogszabályban meghatározott garantált bérminimum 1.874 Ft/óra összegét. Kiemelte, hogy a bérpótlék számítási alapjának el kell érnie a garantált bérminimum 1 órára eső összegét, amitől a felek megállapodással sem térhetnek el.
A felperes keresettel támadta az alperes határozatát. Ebben sérelmezte, hogy az alperes figyelmen kívül hagyta a bérpótlék számítási alapjáról rendelkező Mt. 139. § (2) bekezdésének diszpozitív rendelkezését, amely alapján a felek szabadon megállapodhattak abban, hogy a bérpótlék számítási alapja a garantált bérminimum egy órára eső összegénél alacsonyabb legyen.
Az elsőfokú bíróság jogerős ítéletével az alperesi határozat bérkülönbözet kifizetésére vonatkozó rendelkezését megsemmisítette, és az alperest e körben új eljárás lefolytatására és új határozat hozatalára kötelezte, ezt meghaladóan a keresetet elutasította.
Ítéleti indokolásának lényege szerint a felperes helyesen hivatkozott arra, hogy az Mt. 139. § (2) bekezdése olyan diszpozitív szabály, amelytől a felek megállapodással eltérhetnek, tehát a munkaszerződésben lehetőség van a bérpótlék-számítás alapjának az alapbérnél kisebb összegben való meghatározására. Rámutatott ugyanakkor, hogy a bérpótlék-számítási alapra vonatkozó megállapodás során a feleknek figyelemmel kell lenniük az Mt. 6. § (2) bekezdésében rögzített jóhiszemű joggyakorlás követelményére és a tisztesség elvének megfelelő eljárásra, továbbá nem tanúsíthatnak olyan magatartást, amely a másik fél jogát, jogos érdekét sérti. Jelen esetben a 300 Ft/óra bérpótlék-számítási alap munkaszerződésben való kikötése kiüresítette a rendkívüli munkáért járó bérpótlékfizetés funkcióját, és ekként az Mt. 6. § (2) bekezdésébe ütközött, következésképp semmisnek minősült. A semmis kikötés helyett a munkaviszonyra vonatkozó szabály irányadó, tehát az érintett munkavállalók esetében a jogszabályban rögzített garantált bérminimum alapján számított 1.847 Ft/óra összeget kell figyelembe venni a bérpótlék-számítás alapjaként. A megismételt eljárásra előírta, hogy az alperesnek a garantált bérminimumot kell a bérpótlék-számítás alapjának tekintenie, és a bérpótlék-különbözet megfizetéséről való döntés során tekintettel kell lennie a munkavállalóknak már kifizetett bérpótlékra, valamint hogy a munkavállalók pontosan hány órát dolgoztak rendkívüli munkaidőben.
A jogerős ítélettel szemben a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet. Ebben kifejtette, hogy a per tárgya az alperesi határozat jogszerűsége, márpedig az alperes a határozat jogalapjaként nem hivatkozott az Mt. 6. § (2) bekezdésére, erre elsőként a tárgyaláson tett utalást, amivel jogsértő módon megváltoztatta a határozat jogalapját. Utalt arra, hogy a foglalkoztatás-felügyeleti hatóság hatásköre nem terjed ki annak vizsgálatára, hogy a munkáltató és a munkavállaló megtartotta-e a jóhiszeműség és tisztesség elvét, tehát az alperes is csupán a foglalkoztatási feltételek minimumkövetelményeinek foglalkoztató általi megtartását ellenőrizhette volna. Kiemelte, hogy az elsőfokú bíróság iránymutatása is jogsértő, mivel azzal elvonta az alperes hatáskörét, amikor maga döntött arról, hogy az ítéletben meghatározott új jogalap tükrében összegszerűen mi a pótlékszámítás alapja.
A Kúria a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot új eljárás lefolytatására és új határozat hozatalára utasította.
Végzésének indokolásában kifejtette, hogy hivatalból vizsgálta, hogy az alperesi határozat vonatkozásában fennállt-e a hatósági hatáskör hiányára alapított, az általános közigazgatási rendtartásról szóló 2016. évi CL. törvény (a továbbiakban: Ákr.) 123. § (1) bekezdés a) pontja szerinti semmisségi ok, azaz hogy volt-e hatásköre az alperesnek a határozatban foglalt rendelkezések meghozatalára a foglalkoztatás-felügyeleti hatósági eljárás során. Kifejtette, hogy a hatóság az Ákr. 2. § (1) bekezdése szerint csak jogszabály felhatalmazása alapján, hatáskörét a jogszabály keretei között gyakorolva járhat el. Ha ugyanakkor az eljárás lefolytatására hatáskörrel rendelkező közigazgatási szerv hatósági jogkörét nem az eljárásában alkalmazandó eljárási törvény rendelkezéseinek megfelelően gyakorolja, az nem az Ákr. 123. § (1) bekezdés a) pontja szerinti semmisségi oknak, hanem az ügy érdemére kiható eljárási jogszabálysértésnek minősül.
Kiemelte, hogy a foglalkoztatást elősegítő szolgáltatásokról és támogatásokról, valamint a foglalkoztatás felügyeletéről szóló 2020. évi CXXXV. törvény 5. § és 7. § értelmében a foglalkoztatás-felügyeleti hatóság ellenőrzése a foglalkoztatásra irányuló jogviszonyt szabályozó jogszabályok minimumkövetelményeinek foglalkoztató általi megtartására terjed ki, mint például az ellenérték megfizetésére vonatkozó szabályok. A foglalkoztatás-felügyeleti hatóság e körben továbbá jogosult vizsgálni azon jogszabályi rendelkezések megtartását is, amelyektől a felek nem térhetnek el, ideértve azt is, amikor a felek az eltérést engedő szabálytól jogsértő módon térnek el.
A Kúria rámutatott, hogy a perbeli esetben foglalkoztatásra irányuló jogviszonyra vonatkozó minimumkövetelményt tartalmazó jogszabálynak kell tekinteni az Mt. 136. (1) bekezdését, amely szerint az alapbér nem lehet kevesebb a kötelező legkisebb munkabérnél, valamint a Korm. r.-t, amely a kötelező legkisebb munkabérre és a garantált bérminimumra vonatkozó szabályokat tartalmazza. Erre figyelemmel az alperes hatáskörébe tartozott annak vizsgálata, hogy a felperes az alapbér, a bérpótlékalap megállapításánál a minimálbérre és a garantált munkabérre vonatkozó minimumkövetelményeket megtartotta-e.
A Kúria szerint a felperes részben megalapozottan hivatkozott arra, hogy az alperes nem a jogszabályoknak megfelelően gyakorolta a hatáskörét, mivel a feleknek a bérpótlék-számítási alapra vonatkozó eltérő megállapodásában foglaltakat tévesen a hatóság ellenőrzési jogkörébe tartozónak tekintette. A bérpótlék kapacsán az alperes hatáskörébe tartozó, általa ellenőrizhető jogszabályi minimumkövetelmény az, hogy a foglalkoztató a bérpótlékot kifizette-e, illetve – eltérő megállapodás hiányában – azt a garantált bérminimum alapján, a Korm. r.-ben foglaltak alapulvételével számította-e ki. Ha azonban a felek a bérpótlék-számítási alapra vonatkozóan eltérő megállapodást kötöttek, vagyis a bérpótlék számítási alapját a törvény diszpozitív rendelkezése alapján az alapbértől eltérő mértékben határozták meg, az alperes hatásköre csak az esetleges jogsértő eltérés esetén a kötelező rendelkezések foglalkoztató általi megtartására terjed ki.
A Kúria kiemelte, hogy a perbeli esetben a felperesnek a garantált bérminimumra vonatkozó minimumkövetelményeket nem kellett megtartania, mert a felek a bérpótlék számítási alapját az alapbértől eltérő mértékben, akár a munkavállaló számára hátrányosan is meghatározhatják az Mt. értelmében, ezért a megállapodás kapcsán a jogsértő eltérés nem állapítható meg. Utalt rá, hogy a foglalkoztatás-felügyeleti hatóság ellenőrzési jogköre a minimumkövetelmények körén kívül eső jogszabályi rendelkezések, megállapodások foglalkoztató általi megtartására már nem terjed ki. Erre figyelemmel az alperes tévesen állapította meg, hogy a bérpótlék-számítási alap munkaszerződésben való meghatározása során a felperesnek a garantált bérminimumra vonatkozó minimumkövetelményeket meg kellett tartania, mivel ezokból hatósági eljárást jogszerűen nem indíthatott volna. Az alperes tehát hatáskörrel rendelkező hatóságként járt el, azonban a hatósági jogkörét nem az alkalmazandó eljárási törvény rendelkezéseinek megfelelően gyakorolta az alkalmazandó anyagi jogi rendelkezések téves értelmezése miatt, ami nem semmisségi oknak, hanem az az ügy érdemére kiható eljárási jogszabálysértésnek minősül.
A Kúria kifejtette továbbá, hogy a felperes arra hivatkozással kérte keresetében az alperesi határozat megsemmisítését, hogy a bérpótlék-számítási alap munkaszerződésben való meghatározása során a garantált bérminimumra vonatkozó minimumkövetelményeket nem kellett megtartania. Az alperes nem vizsgálta és a határozatában nem foglalt állást abban a kérdésben, hogy a bérpótlék-számítási alap meghatározása kapcsán az Mt. 6. § (2) bekezdése jogszabályban meghatározott minimumkövetelménynek minősül-e és azt a felperes megtartotta-e, illetve hogy a megállapodás semmisségének megállapítására van-e hatásköre. A felperes erre figyelemmel nem kérte, nem is kérhette az alperesi határozat felülvizsgálatát e körben, az elsőfokú bíróság ezt azonban mégis elvégezte. Az elsőfokú bíróság ezáltal olyan jogsérelmekről döntött, amelyet a felperes keresetében nem jelölt meg, ezzel pedig túlterjeszkedett a kereseten.
Szerző: Kárász Marcell
Hivatkozott döntés: Kfv.VII.45.057/2025/8.
