A Kúria Kfv.IV.37.253/2026/8. számú határozatának tényállása szerint a harmadik országbeli állampolgár felperes vendég-önfoglalkoztatási célú tartózkodási engedély iránti kérelme tárgyában indult eljárást az elsőfokú idegenrendészeti hatóság végzésével megszüntette, mivel a felperes a hatóság felhívására nem tett nyilatkozatot.
A felperes ezt követően fellebbezést terjesztett elő a végzéssel szemben, és egyúttal költségmentesség engedélyezését is kérte az elsőfokú idegenrendészeti hatóságtól. A felperes utóbbi kérelmét az elsőfokú idegenrendészeti hatóság külön végzéssel elutasította. E végzésének indokolása szerint a felperes nem tartozik sem az illetékekről szóló 1990. évi XCIII. törvény (a továbbiakban: Itv.) személyes illetékmentességet meghatározó 5. §-a, sem a harmadik országbeli állampolgárok beutazásával és tartózkodásával kapcsolatos eljárások díjáról szóló 10/2024. (II.29.) BM rendelet (a továbbiakban: BM rendelet) költségviselés alóli mentesülést rögzítő 5. §-ának hatálya alá, ezért köteles a fellebbezéshez kapcsolódó igazgatási szolgáltatási díj megfizetésére.
A felperes fellebbezése nyomán eljárt Országos Idegenrendészeti Főigazgatóság alperes (a továbbiakban: OIF) az elsőfokú végzést helybenhagyta. Végzésének indokolásában rámutatott, hogy a felperes nem bizonyította és nem támasztotta alá okirattal sem az Itv. 5. §-a, sem a BM rendelet 5. §-a hatálya aló tartozását, így köteles az igazgatási szolgáltatási díj megfizetésére. Utalt arra is, hogy a költségmentesség kérdése kapcsán nemzetközi szerződés alkalmazására csak akkor kerülhet sor, ha arra a felperes kifejezetten hivatkozik, és annak relevanciája megállapítható, azonban a felperes ilyen nyilatkozatot nem tett.
A felperes keresettel támadta az OIF végzését, amelyet az elsőfokú bíróság jogerős ítéletével mint alaptalant elutasított.
Ítéletlenek indokolása szerint jelen ügy tárgya nem az alapeljárás, hanem a fellebbezéshez kapcsolódó igazgatási díj megfizetése alóli mentesség kérdése volt, amelyről a hatóságnak az Itv. és a BM rendelet alapján kellett döntenie. Kiemelte, hogy a költségmentességi kérelem tárgyában nem indult külön eljárás, így alaptalanul hivatkozott arra a felperes, hogy az eljárást a harmadik országbeli állampolgárok beutazására és tartózkodására vonatkozó általános szabályokról szóló 2023. évi XC. törvény (a továbbiakban: Btátv.) 171. § (1) bekezdés k) pontja és 170. § b) pontja alapján meg kellett volna szüntetnie azokból, hogy a kérelem eleve lehetetlen célra irányult.
A jogerős ítélettel szemben a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet. Előadta, hogy a költségmentesség iránti kérelem elutasítására az idegenrendészeti hatóságnak nem lett volna lehetősége. Amennyiben a felperes nem tartozik sem a BM rendelet 5. § (1) bekezdés, sem az Itv. 5. § (1) bekezdés hatálya alá, azaz köteles a fellebbezési igazgatási szolgáltatási díj megfizetésére, akkor az idegenrendészeti hatóságnak az eljárást a Btátv. 171. § (1) bekezdés k) pontja és 170. § b) pontja alapján meg kellett volna szüntetnie, mivel az ilyen kérelem lehetetlen célra irányul. Kifogásolta, hogy az OIF végzése nem tartalmazza a kérelem elutasításának okát, valamint hogy a költségmentesség vonatkozásában konkrét nemzetközi egyezményt kellett volna megjelölnie.
A Kúria a jogerős ítéletét hatályában fenntartotta.
Ítéletének indokolásában kifejtette, hogy egy olyan nemzetközi egyezmény létezése és alkalmazhatósága, amely az ügy eldöntése szempontjából lényeges, nem tény-, hanem jogkérdésnek minősül, így arra nem alkalmazhatók a bizonyítás szabályai. Egy ilyen egyezményt tehát a hatóságnak – az OIF téves álláspontjával szemben – hivatalból alkalmaznia kell. A Kúria azonban kiemelte, hogy ha a hatóság elmulasztja egy nemzetközi egyezmény alkalmazását, akkor a félnek a keresetében – a jogsérelem előadása körében – erre hivatkoznia kell, ha pedig a jogerős ítélettel szemben felülvizsgálati kérelmet terjeszt elő, abban a nemzetközi szerződést az azt kihirdető jogszabályhely pontos megjelölésével kell felhívnia.
A Kúria rámutatott továbbá, hogy a jogerős ítélet helyesen állapította meg, hogy az OIF végzése megfelelően tartalmazza a döntés alapjául szolgáló jogszabályi rendelkezések megjelölését, így a Btátv. 190. § (1) bekezdése szerinti indokolási kötelezettség sérelme nem állapítható meg. A felperes maga sem vonta kétségbe érdemben az idegenrendészeti hatóság e megállapításait, és nem jelölt meg olyan jogszabályi rendelkezést, amely alapján a költségmentességre jogosult lett volna.
A Kúria a felperes azon hivatkozása kapcsán, miszerint a kérelme nyilvánvalóan lehetetlen célra irányult, illetve a kérelme teljesítésének nem volt jogalapja, kiemelte, hogy a felperes az eljárás során költségmentesség engedélyezése iránti kérelmet terjesztett elő, márpedig az idegenrendészeti eljárásban a költségmentesség egy létező jogintézmény. Következésképp, a felperes e kérelme nem irányult nyilvánvalóan lehetetlen célra, így e körben a Btátv. 170. § b) pont első fordulata nem volt alkalmazható. A Kúria hangsúlyozta azt is, hogy a Btátv. 170. § b) pont második fordulatában szereplő esetkör sem alkalmazható jelen ügyben. Az az esetkör ugyanis, amikor a kérelem teljesítésének nincs jogalapja, nem azonos azzal az esetkörrel, amikor a kérelem teljesítésének jogalapja a konkrét ügyfél esetén hiányzik. Ez utóbbi esetben ugyanis a kérelmet érdemben kell végzéssel elbírálni.
Végül a Kúria kiemelte, hogy a felperes a hatósági eljárásban és a per során sem jelölt meg olyan körülményt, amely alapján költségmentességre jogosult lett volna, felülvizsgálati kérelmében pedig csupán azt kifogásolta, hogy az OIF végzése nem tartalmazza jogalapként a Btátv. 170. § b) pontját és a 171. § (1) bekezdés k) pontját. Figyelemmel azonban arra, hogy a Btátv. e rendelkezései az ügyben nem voltak alkalmazandók, az azokra való hivatkozás hiánya nem tette jogsértővé az elsőfokú idegenrendészeti hatóság és az OIF végzését, így a jogerős ítélet sem volt jogszabálysértő a felperes által megjelölt okból.
Hivatkozott döntés: Kfv.IV.37.253/2026/8.
Szerző: Kárász Marcell
