Az AB döntés lényegének ismertetése előtt érdemes a letartóztatás felső időkorlátjának rövid szabályozástörténetére visszatekinteni. A 1998. évi Be. már a letartóztatás szabályozásának ma is érvényesülő alapmodelljét alkalmazta: a vádirat benyújtása előtti (előzetes) letartóztatás esetén a nyomozási bíró rövid határidőkkel, indítványra esetenként hosszabbíthatta a(z előzetes) letartóztatást, míg a vádirat benyújtása után elrendelt vagy fenntartott (előzetes) letartóztatás az elsőfokú ügydöntő határozat meghozataláig tarthatott, hathavonta előírt felülvizsgálati kötelezettség mellett. Mivel azonban az elsőfokú ítélet meghozatalának eljárási határideje nem volt, így ez a szabályozás végső soron a letartóztatás felső időkorlát nélküli fenntartását tette lehetővé (1998. évi Be. 131-132. §).
A jogalkotó – részben az EJEB esetjoga alapján – belátta, hogy a felső korlát nélküli letartóztatás az arányosság elvével és az ártatlanság vélelmével nem összeegyeztethető, így kifejezetten ezen alkotmányos követelményekre hivatkozással vezette be a letartóztatás felső határának differenciált szabályozását. Az 1998. évi Be. 2009. évi LXXXIII. törvénnyel módosított 132. § (3) bekezdésével az elsőfokú ügydöntő határozat kihirdetéséig az előzetes letartóztatás legfeljebb két évig, három évig vagy négy évig tarthatott attól függően, hogy a kényszerintézkedés alatt álló terhelttel szemben milyen büntetési tétellel fenyegetett bűncselekmény miatt van folyamatban eljárás.
Ezt követően, 2013. november 19-i hatállyal az 1998. évi Be. újonnan beiktatott 132. § (3a) bekezdése a legmagasabb, négyéves időkorlát előírását kizárta a tizenöt évig vagy életfogytig tartó szabadságvesztéssel fenyegetett bűncselekmény miatt folyamatban lévő eljárás esetén. Az „ároktői bűnbanda” ügye kapcsán elhíresült törvénymódosítás indokolása szerint a „közelmúlt sajnálatos eseményei rávilágítottak […] arra, hogy nem minden esetben elegendő ennyi idő az elsőfokú ügydöntő határozat meghozatalára és az előzetes letartóztatás feltételeinek […] fennállta esetén, az előzetes letartóztatás megszűnése súlyosan megnehezíti, veszélyezteti a büntetőeljárás befejezését, ezért indokolt, hogy az előzetes letartóztatás intézményének ez esetekben ne legyen időkorlátja.”
E szabályozási megoldást a 2017. évi Be. 298. § (1)-(2) bekezdése változatlan formában átvette. Az Alkotmánybíróság a 10/2021. (IV. 7.) AB határozatával e kivételszabályt, a 2017. évi Be. 298. § (1) bekezdésének a) pontját semmisítette meg, ezzel a legsúlyosabb bűncselekmények esetén újból irányadó lesz a letartóztatás maximum négyéves korlátja az elsőfokú ügydöntő határozat meghozatala előtt. A megsemmisítés pro futuro, 2021. szeptember 30-i hatállyal történt. Határozatában az AB hangsúlyozza, hogy a terhelt jelenlétét, a büntetőeljárás sikerét biztosító cél még a legsúlyosabb bűncselekmények miatt folyamatban lévő büntetőeljárások esetén sem adhat alapot a személyi szabadság korlátlan elvonására. Az észszerű fogvatartási idő túllépése a bűnüldözés kockázatának a terheltre történő telepítését jelenti, ami az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata alapján alkotmányosan nem megengedett (Indokolás [49]-[51] bekezdések). Az alapjogkorlátozás szükségességének vizsgálatakor pedig kiemeli a határozat, hogy a letartóztatás megszűnése után is rendelkezésre áll a bűnügyi felügyelet lehetősége, amely szintén hatékonyan szolgálhatja a kényszerintézkedés céljait. Kiemelendő az indokolásból továbbá az is, hogy az elsőfokú ítélet meghozatalát megelőzően a letartóztatásban töltött idő egy meghatározott, abszolút mértéket (észszerű időtartamot) meghaladva, minden más körülménytől függetlenül, azaz per se, alaptörvényellenessé válik, határozatlansága folytán alaptörvényellenesen korlátozza a terhelt személyi szabadságához fűződő alapjogát (Indokolás [54] bek.).
Az AB határozat kapcsán érdemes még megemlíteni, hogy a normakontroll eljárás az alapvető jogok biztosának indítványa alapján indult. Mindazonáltal, ezt az AB eljárást – mivel az normakontrollra irányult – elvileg letartóztatott terhelt is kezdeményezhette volna az ABtv. 26. §-a szerinti alkotmányjogi panasszal. A büntetőeljárási kényszerintézkedések, így a letartóztatás kapcsán fontos azonban azt is hangsúlyozni, hogy az annak tárgyában hozott bírói döntések nem tekinthetők az ügy érdemében hozott vagy a bírósági eljárást befejező egyéb döntéseknek, ezért az ABtv. 27. §-a szerinti, ún. valódi alkotmányjogi panasszal nem támadhatók (3036/2013. (II. 12.) AB végzés; 3002/2014. (I. 24.) AB végzés). Az utóbbi AB végzéshez írt párhuzamos indokolások és különvélemények is rámutatnak, hogy a kényszerintézkedések e vonatkozásában alapjogvédelmi deficit mutatkozik.
Szerző: Szomora Zsolt
Új német törvény a lakástulajdonosi közösségekről